"Tokyo Monogatari" Első fejezet

Na végre elértem ide is! Megkapjátok a szombati napomon átélt Tokyo élmény sűrített változatát itt most szépen sorban. 

Kezdjük egy lényegtelen aprósággal: A helyes kiejtés magyar átirat szerint "Tókjó". Ezt a "Tokijó" dolgot tessék hanyagolni mert jön a beton :)

Hol is kezdjem? Kezdjük a tanulsággal: Ez a város hatalmas. Területe kb. egy kisebb megye, lakossága kicsitvel több, mint a teljes Magyarország. Van egy angol nyelvű, kb 50 oldalas guide-om, amiben benne van az összes kerület összes fontosabb (!!!!) nevezetessége. Nem számoltam meg, de olyan 100 körülire saccoltam. 

Ebből nekem egy nap alatt sikerült öt, azaz ötöt megnéznem. Gyors fejszámolással rá lehet jönni, hogy a város kb. 5%-át láttam, de ha figyelembevesszük, hogy ez egy angol nyelvű útmutató a nevezetességekről, nyilván még kevesebb a valós szám. Szóval a trip végén el lett döntve, hogy ebből sorozat lesz. 

A célom az, hogy

- legalább havonta egyszer be tudjak jönni ide

- lehetőleg ne csak egy napra

- jó legyek (mert ezt úgyse lehetett kihagyni :D)

Úgyhogy ez most nem is igazán Tokyo riport, hanem Tokyo töredék-riport. Megkapjátok azt, amit én kaptam egy nap alatt. Jó étvágyat hozzá :)

1: "....És ha elindul a vonat...."

Először is, oda kellett jutni. 8ra ott is voltunk az állomáson, kissé elveszetten bámultuk a jegykiadó automatát, valszeg egy banánhámozó gépet bámuló majom tekintetét produkálva. Kis gondolkodás után úgy döntöttem, nem kockáztatom a pénzünket egy "körülbelül" szintű megértésen, ezért megkértem a kedves japán kalauz-jellegű munkást, hogy segítsen. Ő megnyomott két gombot, és kijött a jegyünk. Utólag azt mondom, pofonegyszerű, de én nem tudtam volna biztosan, hogy mit kell nyomni.

A vonat amúgy itt kb. hasonló szerepet tölt be, mint nálunk a metró, és elrendezésre olyan is. Persze ez tiszta, szép, és fel van osztva ülésekre a hosszanti pad. így nem fordulhat elő, hogy bár te TUDOD, hogy a hármas metrón egy ülőpadon elvileg hat embernek van hely, és most csak öten ülnek ott, de az egyikük olyan üleptúltengésben szenved, hogy nem férsz már oda. Itt ilyen kis mélyedések jelzik, hogy az ember feneke meddig legyen szíves terjedni. 

Emellett folyamatosan több nyelven bemondják és fénycsíkon kiírják a következő megállót (angol felirat is van), és a vezető is tartja veled a kapcsolatot, hogy mondjuk itt mire tudsz átszállni, késés várható, etc. Nekünk szerencsénk volt, mert eléggé a végén szálltunk fel, de mire beértünk, eléggé tömött lett.

Pár szó az emberekről: Itt egy 2 órás vonatútról van szó, ami a helyi viszonyoknak megfelelően nem is számít soknak. Ehhez az emberek is alkalmazkodnak. Itt teljesen normális a vonaton

-teljes ebéd-szettet elfogyasztó

- sminkelő

- alvó

ember, amúgy kb. mindenki a telefonját nyomkodja folyamatosan. 

Ah, és itt nincs kaller sem. A rendszer olyan jó, hogy tanítani kellene, sőt, sztem nálunk is loobbiztak már hasonlóért egy időben: Van egy belépőkapu, ahol bedobod a jegyed, kinyílik az ajtó. Átmész, a túloldalon visszakapod kezelve. Ugyanezt el kell játszanod a kijáratnál is, különben nem enged ki. Ha nem jó helyen szálltál le, van gép ami segít kipótolni a hiányzó összeget. 

pofonegyszerű, 0% bliccelésre ad lehetőséget, és egy darab embert nem kell hozzá foglalkoztatni. Nálunk meg maradnak a rozmárok...

Megérkeztünk Ueno állomásra 2 óra zötykölődés után. Ez Tokyo belvárosának egyik népes állomása, de hihetetlen módon LEHETETLEN eltévedni rajta. A falakon színes csíkok mennek a járatok színei szerint, többnyelvű feliratok segítenek, és a kijárat egyértelműen meg van jelölve. Ezzel együtt az egész hatalmas nagy.

2: Ueno: utcák és házak

Miután sikeresen rátaláltam az ismerősökre (nyelvsulis-japántáborosok egy része legalább biztosan emlékszik Tamura Naomi-sanra és Tonosaki Yuriko-sanra, ők voltak olyan kedvesek és felvállalták hogy kalauzolnak egész nap), nekivágtunk a városnak. Ez olyan 11 előtt lehetett nem sokkal. Első utunk az állomás közelében lévő piacra vezetett.

Ez, mint megtudtam, egy nagyon hagyományos hely, főleg újévkor van tele emberekkel, de most is zsúfolt volt. Kis kitérő: nyilván mindenki arra kíváncsi, mennyire zsúfolt egy 10milliós város, milyen érzés itt járkákni. Nos, őszintén, ezt egyelőre nem tudom megítélni. Ugyanis hiába vagyok elvileg Budapesthez szokva, jó egy hónapja egy kb. Szeged méretű és lakosságú helyen élek, és elszoktam a tömegektől. Naomi-san állítása szerint egyáltalán nem voltak sokan aznak, nekem mégis baromi zsúfoltnak tűnt az egész.

De vissza a piachoz: Ahogy a képen is látszik, hosszú utca, jobb-bal oldalon boltokkal. Ami a képen nem igazán látszik, hogy jobbra-fent megy a vonatsín, az alatt van az egész. Ami nálunk abszolút nem jellemző, hogy nincs az élelmiszerpiac és az egyéb piac különválasztva. Az alábbi dolgokat lehetett megvásárolni kb. 20 méteren belül:

- nyers hal halomba rakva vagy 1000féleképp

- ruhák

- élő hal és tintahal

- rák, egészben és szeletelve

- tea

- ajándéktárgyak tömege

Szóval ilyen igazi össznépi egyveleg. Az eladók folyamatosan kínálnak téged mindennel, több helyen kaptunk teát és sütit is, kb. mint a törököknél, olyan a hely ebből a szempontból.

Venni most nem vettem semmit, nagyon a nap elején voltunk és nem akartam cipekedni.

Ezt követően átmentünk az Ueno park irányába, ami a környék legnagyobb parkja, közepén hatalmas tóval, ami televan lótuszokkal (akkor épp nem nyíltak, állítólag reggel kell jönni). Elég szép látvány nyílt a város egy részére

Magán a parkon kívül volt itt egy múzeum is, amely a századforduló Tokyo alsóvárosát volt hivatott megörökíteni, reprodukált házakkal, kis utcákkal és korabeli tárgyakkal. Itt egy kedves idős bácsi kalauzolt minket, megmutatott egy korabeli fapapucskészítő műhelyt, ennek egy része látható itt:

Ez volt a "kassza", itt számolták a pénzt. A manekineko (integető macska) a vásárlókat és a pénzt hivatott becsalogatni, az előtérben lévő virágok és étel egy épp aktuális ünnephez kapcsolódott.

Egy másik korabeli ház berendezése (a kép sajnos nem lett a legjobb)

Ez pedig a korabeli utca, jobboldalt egy játékbolttal. Itt volt sok érdekes dolog, amiket aztán egy felsőbb szinten lehetett kipróbálni. Hihetetlen, hogy a korabeli gyerek mennyire jól elszórakozott internet meg ikszboksz nélkül. Engem kb. 5 percig lekötött az idegenvezető egy darab zsinegre erősített falappal, amit pörgetni kellett, kicsit ilyen "horizontális yoyo" jelleggel. Volt még flipper fából és szögekből, babák, kisvasutak, és későbbi időszakból fém játékrobot. Sajnos itt nem lehetett fotózni.

3: Híd a..... furcsa emlékmű melletti folyón

Metróra szállva mentünk tovább Asakusa városrész felé. A metró hasonlóan működik, mint a vonat, de ha lehet, még egyszerűbb: odamész az automatához, megnézed egy táblán, meddig akarsz menni, és hogy az mennyibe fog kerülni, majd beütöd az összeget és tiéd a jegy. Itt is mindenhol angol feliratok, eltévedni és rossz metróra szállni nagyon nehéz.

Átértünk Asakusába, ahol első célunk egy folyó, pontosabban az azon átívelő híd, és a túloldalt lévő...izé.....műalkotás volt. Mivel egy kép többet mond ezer szónál, íme:

Várom a tippeket, hogy mi az a fekete téglatest a tetején arany...cuccal. Megfejtés holnap, comment formájában fog érkezni. 

A baloldali karcsú torony pedig a Sky Tree. Erről most nem akarok túl sokat írni, majd ha eljutok oda akkor mesélek bővebben, legyen annyi elég, hogy a város legújabb és legmagasabb kilátótornya, idén adták át a publikumnak. 

Itt volt még a Sumida folyó is, amin állítólag remek sétahajókázásokat lehet csinálni "iszunk-eszünk-nézelődünk" rendszerben. Igen, ilyet is akarok majd.

 4: Közkívánatra "minden bejegyzéshez kaját" rovat

Mivel ebédidő közelgett, Naomi-san megérdeklődte hogy mit akarnék enni, én meg mondtam hogy hát hogyafenébene. Közelebbről, valami japánt :D. Be is ültünk egy jellegzetes kisvendéglőbe, ami specialítása a soba-tészta. Ez egy ilyen sötét színű tészta, amit jellemzően hidegen esznek úgy, hogy egy szójás-wasabis szószba mártogatják. Folyamatosan hozták a teát az ebéd alatt, ami meglepően finom volt. Érdekes, hogy az étterem annyira speciális, hogy összesen hatféle étel ha lehetett az étlapon, és mind ugyanannak a variációi voltak. Én ezt ettem:

 A jobb felső sarokban ott a tészta, azt mártogatod a középen lévő szószba, miután raktál bele izlés szerint wasabit és hagymát. Emellett ott a fenti tál tele van nyers hallal (igen, finom), ami alatt még rízs is van, ez sajnos nem látszik. A halat belemártod szójaszószba kis wasabival, erre szolgál az egyelőre üres zöld hamutartó.  És igen, mindezt pálcikával. :D Nagyon finom volt, és annyira még nem is volt drága, mint vártam. És bár ránézésre nem tűnik soknak, de este 10ig egyáltalán nem voltam éhes.

 5: Szenszódzsi

Innen átmentünk a nap fő atrakciójához, a Szenszódzsi templomhoz. Erről annyit érdemes tudni, hogy a város legrégebbi és leghíresebb Buddhista tempoma, Kannon Boddhiszattvának szentelve. Ezt szinte biztos hogy mindenki látta már filmen: mindig ezt mutattják, ha japán buddhista templomot mutatnak. Az érdekesség, hogy ez nem egy épület, hanem egy elég nagy területen belül vagy 3-5 kisebb-nagyobb templom és pagoda. Van egy főkapu, amit kétoldalt ilyen eléggé para örzőszellemek vigyáznak, szobor formában.

Ezen belül viszont nem a nálunk megszokott áhitatos síri csend és hullaszag fogad, hanem egy hosszú utca, ami a főszentélyig vezet, és zsúfolva van üzletekkel és bódékkal. Csomóféle étel, süti, ajándék és egyéb tárgy. Kardok, babák, sült polip, aranyos kígyó-szobrok mindenhol (jövőre a kígyó éve lesz ugyanis). Itt már elég nagy tömeg volt, szóval nem sikerült jó képet csinálni, de a hangulat talán átjön.A távolban látszik a főtemplom

 Ezen végigverekedve jut el az ember egy térre, ahonnan látszik a főtemplom, és az ötszintes pagoda-épület is, ez utóbbiba sajnos nem lehetett bemenni.

 Bemenni nem lehet akárhogyan ám! Mielőtt belépsz, át kell esni egy ilyen megtisztuláson. Egy kis kútból vizet mersz, kezet és szájat mosol, aztán beszívsz egy ilyen elég kellemetlen füstöt, ami kiűzi belőled a rossz szellemet. Ezután lehetett csak bemenni. Jellemző módon belépőjegy nincs, egy ládába annyit dobsz be, amennyit szeretnél. Bent sajnos a fő szépségeket csak nézni lehetett, és azt is csak messziről, fotózni nem volt szabad, úgyhogy el kell hogy higgyétek nekem, hogy csomó szép szobor van arra :D

Volt még jobboldalt egy kis park, egy másik épülettel, és egy szép Kannon szoborral, ezeket figyelhetitek meg itt.

Az egészben az volt érdekes amúgy, hogy egy csomó mindent már láttam képeken, illetve tanultuk művtöri órán, de ez megint egy olyan dolog, amit bármennyire is mesélnek neked, nem tudja visszaadni se kép, se szó. Ami elég ironikus, tekintve hogy ez az első képes bejegyzés a blogban :D

6: Akirahaba előztes : Elektronik-szuperszonik

Eddigre szép lassan este lett, átmentünk Akihabarába, ahol laptopot szándékoztam venni. Mivel a metrókijárat szó szerint egy westend méretű médiamárktba nyílt bele, ezért nem is láttam ezúttal sajnos mást a városrészből, pedig lenne még mit, ezért most részletesen nem is foglalkoznék vele. Egyelőre legyen annyi elég, hogy ez az a hely ahol a legújabb és legjobb kütyük kaphatóak, meglepően baráti áron, hatalmas választékban. Ennek a boltnak egy teljes EMELETE volt a laptopoknak szentelve, és minden gyártónak külön eladója volt. Sikerült is viszonylag hamar egy barátságos példányt választani, ez a bejegyzés már rajta készül. Gondolkodtam, hogy más boltot megnézzek e, de biztosítottak róla, hogy a többiben is ez van, csak kisebbek, és nem adnak garanciát sok helyen, cserébe lehet, hogy talán valamivel olcsóbbak a cuccok.

Itt végül beűltünk még egy kis kávézóba, ahol lehetőségem volt megkóstolni a legjapánosabb nyugati édességet, az epres tortát.

Itt amúgy megtudtam azt is, hogy errefelé nem szokás borravalót adni. Sőt, ha adsz, a pincér nem érti, azt hiszi, rosszul számoltad a pénzt.

Mindezek után még pont sikerült elérni a fél9-es vonatot visszafelé, így valamivel éjfél előtt sikerült hazaérnem. Az biztos, hogy ide még visszajövök, szerencsére a vonatjegy megfizethető, látnivaló van, Idegenvezetésre több kijelölt ismerőst is találtam már, úgyhogy tessék az öveket bekapcsolva tartani, van még ott ahonnan ez jött!