Számmisztika és a kendós gyerekek

Először is a tegnapi adásszünetért gomen'. Valamilyen okból kifolyólag az egyetemen egész tegnap nem volt áram, bemenni is csak akkor lehetett, ha valami fontos dolgod volt, ezért aztán a könyvtárig el se jutottam. Úgyhogy cserébe ma dupla adag következik, tartva a sorrendet persze.

Illetve mégsem tartva, mert az alábbi story még csütörtöki, csak elfelejkezdtem róla. 

békésen ücsörgök a közös helyiségben, és - mivel épp senki nem volt ott rajtam kívül - jobb híján próbáltam a másnapi zhra szükséges tudást a fejembe csepegtetni. Egyszercsak megjelenik Miyoshi-san (ő az egyik "mindenes" itt a nemzetközi részlegen, alapvetően bármilyen hasfájása van az embernek, hozzá kell menni), mögötte három, ránézésre 7-8 éves forma gyerkőccel, akik nagy piros sapkát viselnek. Ezután hozzájuk fordul, és közli velük hogy "várjatok itt egy kicsit, addig majd az onii-san (ez én lettem volna) figyel rátok, ne féjetek tőle, külföldi de beszél japánul", ezután bocsánatkérően felém fordul, megkér hogy elnézést de nem figyelnék rájuk, és elhagyja a termet.  Mondanom sem kell, hogy szegény gyerekek - sztem életükben nem láttak még fehér embert - attól a gondolattól, hogy én esetleg érthetem, amit ők mondanak, annyira lesokkolódtak, hogy elvonultak a terem másik sarkába és csak suttogva mertek beszélni, miközben az előzőleg kiosztott édességeket majszolták. 

Végülis annyit megbeszéltünk hogy én Magyarországról jöttem, az egyikük állítólag hallott róla (bár később kiderült, összekeverte valami mással). Aztán értük jöttek és eltűntek, azóta se tudom, mit kerestek ott :D

Láttam egy kifüggesztett világtérképet egy üzletben. Az a vicces, hogy más az elrendezése, mint nálunk. Nálunk ugye Európa ott van a közepén az egésznek, így lesz Japán "távol-kelet" és Amerika meg "Nyugat". Namost ott úgy néz ki, hogy Kelet-ázsia (de inkáb Japán) van az egész közepén, nyugatra ott van Európa, keletre meg Amerika. 

Vicces dolog került elő az egyik órán. Arról volt szó az olvasmányban, hogy errefelé mennyire fontosak a számok, vannak "jó" és "rossz" számok. Nálunk ugye van a 13 mint szerencsétlen szám, de pl a kínaiaknál ez jóval komolyabb. Hong Kongban pl aukció van arra, hogy te megkapd pl. az 1818-as rendszámot (ez állítólag összeolvasva azt jelenti, hogy "hamarosan gazdag leszel"). Attól függően, mennyire dúrva a harc, akár 30millió forintnak (!!!) megfelelő összeget is hajlandóak ott ezért kiadni. Japánban meg kifizetsz valami jelentéktelen kezelési költséget, és tiéd a rendszám. 

Ettől függetlenűl itt is van olyan, hogy egy számsor összeolvasva értelmes kifejezést adjon ki. Ez abból fakad, hogy a számjegyeknek alsó hangon két olvasatuk van, amik elég változatosak ahhoz, hogy a számjegyeket összeolvasva szinte bármit kimondhass. Nézzünk pár példát:

11８８: いいはは　"jó anya"

１１２２：いいふふ　”jó　（házas）pár”

４６４９：よろしく　　”üdv”

３９：　さんきゅう　kiejtése”szánkjú”, és az angol "Thank you"-t hivatottt reprezentálni. 

Ilyesmi nálunk eléggé ritka, a számok nem nagyon alkalmasak erre, talán az egyetlen ilyen, amit hallottam, az a - nagy pánikot kavaró járvány idején - keletkezett vicc volt, hogy 

"félek hogy elkapom én is, mit csináljak, doktor úr?"

"H1N1 almát!"

Remélem fáj.

Végre voltam Kendózni is. Namost itt alapvetően két részre fog oszlani a bejegyzés ezen része. Az első pár általános tapasztalat, tanulság lesz, a második viszont annak a kb. 3 olvasómnak lesz csak érdekes, akivel annó együtt Kenjutsuztunk pár éve. 

Kicsit meglepő volt, hogy sikeresen belenyúltunk az egyetlen olyan választható cuccba, amihez 

1) Venni kell kardot pénzért (bár egyelőre köcsönkaptunk párat)

2) biciklizni kell 10 percet a sulitól.

A dolgon egyhített, hogy két tanár fogta magát, és velünk jött megmutatni az utat, meg bemutatni minket a helyieknek. Ez már csak azért is szép dolog, mert 6 óra lett eddigre, sztem ez neki már vastagon nem a munkaideje, de errefelé ez így megy. Ahhoz képest, hogy az elején, mikor kiosztották a választható cuccokat, a társaság fele Kendózni akart, mostanra maradtunk összesen hárman, a két szlovén lány, meg én. Legalább ha lett volna velünk valami ázsiai jellegű fiatal, az lehet enyhített volna a helyzeten, de így megjelenve a japánokkal teli dójóban kb. olyan érzés volt, mint mikor Bruce Willis a Die Hard 3ban besétál a gettóba :). Nem segített az sem, hogy amíg nekem viszonylag kelet-barát külsőm van a sötétbarna hajjal és szemmel, két társam közül az egyik "csak" platinaszőke, míg a másik platinaszőke rózsaszín csíkokkal, és emellett az egész megjelenése kb Misa-t idézi a Death Note-ból. Tetkó, piercing, fodros szoknya, csíkos zokni, biztos mindenki látott már legalább képen ilyet. 

Mikor odaértünk (az egész egy sportcenter baromi nagy tornatermében volt, kb. a végéig nem láttál el) nagy üvöltözés közepette egymás irányába csapkodó kékruhás maszkos alakok, és egy rakat 10évesformának is alig nevezhető kisgyerek fogadott. Hamar be lettünk mutatva a mesternek, aki az udvariasságok után rögtön azzal kezdte, hogy tudunk-e seizá-ban ülni, és ha igen, akkor üljünk le oda és figyeljünk. 

Miután az edzés elkezdődött (szertartás is van az elején, többek között 2 percnyi csendes üléssel), a sensei odajött hozzánk hármunkhoz, és - amíg a maradék kb 60 emberrel egy másik tanár foglalkozott - nekünk külön tartott egész idő alatt gyakorlatot az alapokból. Mivel hasonlót már csináltam - bár elég régen és csak kb. egy évig - de a legtöbb dologról legalább elvi szinten voltak ismereteim. Azért így is rá kellett jönnöm - helyesebben vissza kellett emlékeznem - hogy a dolog alapvetően azért nehéz, mert a legegyszerűbb ütéshez is nagyjából 15 dologra kell egyszerre figyelned, amelyek önmagukban nem lennének bonyolultak (pl: emeld fel a sarkad), de egy kb 5 másodperces gyakorlatba az összeset belesűríteni nem egyszerű. A dolog amúgy egy bambuszkardddal zajlik (ez a shinai), és van védősisak meg bizonyos mértékig védőruha. Gyakorlatilag az egész másfél órás edzésünk abból állt, hogy a tanár utasítására és javítgatásait szem előtt tartva kb egyfajta ütést meg a hozzá kapcsolódó lépéseket gyakoroltuk, kard kb. csak az utsó fél órában került egyáltalán a kezünkbe. Meg persze mielőtt bármit csináltunk volna, a mester magyarázott nekünk hosszan az egész mögött álló szellemiségről, elmondta pl a meghajlás meg helyes ülés, felállás, tiszteletadásnál hogy ezt most miért pont így csináljuk. A végén mondta, hogy most lehet, nehéznek tűnik, de ne adjuk fel, sokat kell gyakorolni és akkor jobb lesz :)

(Innen a kicsit szakbarbárabb rész)

Hát, azt meg kell hagyni, itt valszeg kicsit több pénz van minderre/mindebben mint nálunk. Eleve mocsoknagy edzőterem. Az edzés végén külön megtapsoltuk azt a kb 6 embert, akik a legutóbbi versenyeken helyezést értek el (kb a felük meg is nyerte). Emellett az egésznek volt valami hihetetlen nagy összefogottság-érzése, amit nem tudok jól leírni. Külön érdekes, hogy voltak egészen kicsi gyerekek is, a legkisebb állítólag elsős volt (7 évesnél nem lehet több). Láthatóan nagyon komolyan veszik az egészet mint szellemiséget is emellett, szal nem arról van szó, hogy ez "csak" sport lenne. 

Nagyon megtisztelve éreztük magunkat, hogy az egyik sensei az egész órát a három fura sápadtarcúra áldozta, és baromi jókedvűen utasítgatott minket, szal láthatóan élvezte is a dolgot. Amit eddig a dolog technikai részéből láttam, az 90%ban ugyanaz volt, mint amit mi csináltunk a kenjutsu edzéseken. Meghajlás, ülés, tiszteletadás, óra elején meghajlások a szent tárgy (itt a japán zászló) felé meg tanárok felé, a kardot is pontosan ugyanúgy kell tartani. Ami feltűnt, hogy itt a kard hegyét nem a másik szemére, hanem a torkára célozva kellett beállni. Az alapvágásokat bemutatta a tanár, ashi egyáltalán nincs (ott ugye nem véd semmi). Mi leginkább csak ment vágtunk, ez egész jól ment volna (no pun intended), ha nem ivódott volna bele a kezembe az egy év alatt az, hogy pár centire az ellenfél fejétől megállítom a kardot. Itt ugyanis van sisak, ezért az az elvárás, hogy én csapjak rá rendesen, nekem meg ez kb. csak hatodszorra ment (höhö).

hírtelen sokkal több inszájder infóm nincs, de majd kedden lesz megint edzés, ha történik valami érdekes (pl fénykardot osztanak) akkor írok megint!