Szereted Tea szertartást?

Szombaton voltam teaceremónia-bemutatón. Teljesen véletlen megtudtam ugyanis, hogy ugyanabban az épületben, ahol egy héttel korábban a nemzetközi karácsonyi kajás hepaj volt (erről is írok majd, csak türelem :) ), most szombaton lesz egy ilyen esemény. Úgy tűnik ez itt valamiféle kultúrház lehet, mert elég sok mindent hirdettek, úgyhogy lehet, visszatérek még, ha lesz valami jó program.

Maga a dolog az autentikusságából csak annyit vesztett, hogy egy tradicionális japán szoba - gondolom ilyen egyszerűen nincs az épületben -  helyett egy egyszerű teremben volt, ahol egy központi, üres tér körbe volt rakva asztalokkal. Ide lehetett leülni, és megfigyelni, ahogy kimonós hölgyek megcsinálják a teát. 

Maga a folyamat elég nehezen írható le nyugati szemmel. Annyit látni az egészből, hogy az illető látszólag hétköznapi mozdulatokkal lerak maga elé csészéket és egy teadobozkát, majd forró vizet mer és teaport - a csak erre az alkalomra használható macchát - tesz a csészébe. Ezután összehabarja egy fura fakanál-habverő hibriddel. Az egész nagyjából 3-4 perc, az összes szükséges eszközt itt láthatjátok: tea a kis fekete dobozban, forróvíz a barna edényben, extra víz a fehérben, és két csésze, meg egy kis falapát. Nem tűnik egy mátrixszámításnak, hm?

 Amit viszont te nem tudsz, hogy minden mozdulat kiszámított, semmit se véletlenül csinál, minden nagyon részletese elő van írva: hogyan foghatja a meg a kanalat, hogyan kell megtörölni a dobozt, hogyan mer vizet, s kéztartás sem mindegy.  Amikor megkérdeztem az előadás után a hölgyet, hogy mégis, hány évbe telik, mire valaki ügyesen meg tudja mindezt csinálni - szándékosan nem úgy fogalmaztam, hogy profinak lenni benne -, azt válaszolta mosolyogva, hogy ilyen nincs, ugyanis ezt egy életen át kell tanulni, és "mindig van hova fejlődni".

Ez azért is érdekes, mert az emberek errefelé nagyon hajlamosak minden, erőfeszítést igénylő művészetre, sportra így gondolni: hiába gyakorlod egy életen át, soha nem fogsz elérni egy olyan pontot, ahol azt mondhatod, hogy "oké, ezt most már tudom, lépjünk tovább".  Mi nyugaton nagyon arra vagyunk berendezkedve agyilag, hogy "van egy célom, amit el kell érni, minél gyorsabban, ha ez összejön, akkor sikeres ember vagyok". Errefelé meg az embereknek nem annyira a cél a fontos, hanem maga az utazás. Ezt egy ilyen művészet, mint a teaceremónia, nagyon jól illusztrálja: míg a kendóba bele lehet magyarázni, hogy azzal, hogy egy fabottal hadonászol, fegyelmet, összeszedettséget tanulsz, meg sportolsz legalább valamit, de annak, hogy te kimért mozdulatokat gyakorolsz egy életen át azért, hogy teát tudj főzni, szigorú értelemben véve "nincs értelme". De persze csak akkor, ha mindenképp úgy akarjuk felfogni a dolgokat, hogy "valamiért" tesszük őket. Lehet, hogy az egésznek pont az az értelme, hogy segít rádöbbenni arra, hogy valamit önmagáért, célok és szándékok nélkül is lehet élvezni.

Most hogy megvolt a tanmese-rovat, nézzük milyen is a dolog felhasználói oldala!  Ezt rakják az ember elé:

Először is sütit kell megenni. Ez viszonylag szabadkezes dolog, nem nagyon mondtak semmit, hogy hogyan kéne, úgyhogy megfogtuk és megettük :). Egy kis, rízstészta gombóc, a közepén édesbab pürével. A lényege az, hogy, hogy ad egy édeskés ízt, amivel aztán a tea sokkal kontrasztosabb lesz. Nem tudom, kinek van ilyen tapasztalata, de a fekete teát nagyon el tudja rontani, ha pl. mézes, vagy lekvároskenyérhez isszák, teljesen más, kesernyés íze lesz tőle. Itt ilyesmiről szó sincs, meg nem tudnám mondani, pontosan mit tesz hozzá az ízhez, de nagyon érdekes egyveleget alkot a kettő. A teáscsészét két kézzel fogja az ember, a tenyerén kétszer maga felé elfordítja, aztán lehet, lassan kortyolva meginni. Az ízét nehéz leírni, kicsit kesernyés, és semmihez se hasonlítható, a hab rajta meg egy külön élmény, teán ilyet az ember nem nagyon tapasztal. És irgalmatlanul zöld :) Mindenesetre finom volt, de aki amúgy nem szereti a zöldteát, az gyanítom, nem ettől fogja megszeretni, mivel hasonló az ízvilág, de sokkal töményebb. 

És ami a legjobb, hogy havonta van ilyen, szóval lehet, hogy megyek még, a nénik is mondták, hogy mindenképp jöjjek, errefelé a külföldi egzotikum :) Annyira megörültek nekem, hogy kétszer is hoztak teát és sütit, jóllehet a jegyünk csak egy körre jogosított volna. Érdekes amúgy, hogy - ahogy kísérőmtől megtudtam - ez a japánoknak is egyedi élmény. Mi nyugaton azt hisszük, hogy itt mindenki kimonóban jár és minden nap teázik, de a valóság az, hogy - ahogy nálunk is - a saját kultúra nem annyira érdekes, mint az idegen, ezért csak azok foglalkoznak ilyesmivel, akiket tényleg érdekel. Ehhez vegyük hozzá azt is, hogy ezeket a tradicionális japán művészeteket tanulni nem kevés pénz, akár havi 30ezer forintra is rúghat a tandíj a virágrendezés-, vagy épp teaszertartás tanfolyamra. Ehhez képest nagyon hálás vagyok, hogy a kendo kvázi ingyen van :)