Blast from the past, avagy az elveszett bejegyzések fosztogatói, negyedik rész: "Paprikáskrumpli evőpálcikával"

(Ez kérem a legeslegrégebbi elmaradt bejegyzés. Igazából lövésem nincs, miért nem írtam meg annó, talán a karácsonyt megelőző időszak kissé zsúfolt lehetett, és úgy voltam vele hogy "majd később", de aztán ez a később nem jött el valahogy. December 9.-e. Égek mint a Reichstag)

Szóval az úgy volt, hogy volt egy ilyen "nemzetközi karácsonyi party" elnevezésű esemény itt a városban, amiben az egyik ismerősöm - konkrétan az előttem itt az országimázst építő magyartól megörökölt hölgy - ilyen rendezői státusszal bírt, és beszervezett engem is. Ezt az eseményt az idézte elő, hogy valamiért az a kényszerképzete támadt, hogy én tudok főzni. Ez azért lett fontos pont, mert az esemény nemzetközi jellegét az adta, hogy csomó országból jövő csomó ember vesz részt rajta, és mindegyikük

a) énekel valami népére jellemző dalt

b) táncol valami népére jellemző táncot

c) főz valami népére jellemző ételt.

Namost én bár egyedülélőként csak ilyen megélhetési szakács vagyok, de amit a másik két kategóriában nyújtok, annál még ez is jobb. Meglehetősen jó gyerek voltam, életem egyetlen intőjét azért kaptam, mert az új énektanár meg volt róla győződve, hogy direkt énekeltem hamisan. Ami pedig a táncot illeti, szerintem az is autentikusabb tánclépéseket produkál akibe belevezetik a kettőhuszat. Maradt tehát a főzés.

Lássuk a lehetőségeket. Valami relatíve olcsó és kevés húst tartalmazó étel kellett, ami hidegen is fogyasztható és nem olyan nagy művészet megenni pálcikával, akár sétálás közben. Ugyanis az egész esemény ilyen büfé-jelleggel zajlott, azaz a nagyérdemű ide-oda sétál és közben az asztalokról szemezget a sokféle étel közül. Nem utolsó szempont az sem, hogy olyan étel kellett amit mondjuk már csináltam, szóval minimálisan tudom, hogy kell kinéznie, és még másoknak is el tudom magyarázni. Ugyanis nem egyedül várták tőlem hogy elkészítsek vagy 30 adag ételt, hanem ere volt segítő csapatom is, lelkes japán lányokból és háziasszonyokból, meg ezek jobb sorsra érdemes és a rendezvényre elcipelt hozzátartozóikból és ismerőseikből.

Ah, és persze nyilván olyan alapanyagokból kellett hogy legyen, amik itt beszerezhetőek. Volt nálam egy nagyobb adag pirospaprika, pont az ilyen helyzetekre számítva, de kb. ennyi. 

A döntés innentől kezdve viszonylag egyszerű volt: paprikás krumpli. Viszonylag egyszerű, mindenféle advanced technikákat nem igénylő étel, ami magyaros, finom, és a hús - ebben a verzióban virsli, a kolbászról itt nem igen hallottak - is inkább dísznek van csak benne. 

No itt jött el az a pont hogy nagyjából leírtam a 10 fős körüli brigádnak az elkészítés lépcsőfokait, majd a következő 2 óra azzal telt, hogy én villámként cikáztam a kb. 5-6 külön főzőpulthoz kirendelt csapat között, felügyelve az épen aktuális munkafolyamatot. Mivel nekik halvány segédfogalmuk se volt arról, hogy hogyan is kellene ennek kinéznie, nem igazán volt olyan pont, ahol nyugodt szívvel rájuk mertem volna hagyni a történetet. Folyamatosan kellett kóstolni, adagolni, sűrűséget figyelni, és még sok mást. De nem hiába egyszerű étel ez, végül siker koronázta a művelet, és lázasan rendeztük tálcákra az elkészült adagokat.

No itt valahogy egy kicsit elveszhettem az utolsó simítások tengerében és nem igazán figyeltem oda a kész termékek tálalási metódusára. így aztán igencsak meglepett amit láttam, amikor odamentem a kész adagokat szervírozó gurulós-polcokhoz. És megint rájöttem hogy igen, tényleg Japánban vagyok

Mi ugyanis az egyik legjellemzőbb különbség a magyar és a japán konyha között? Nos, nálunk az ételek külalakja másodlagos szempont. Bár a szemnek kedves lehet egy jól sikerült rakottkrumpli, pörkölt, vagy éppen túrós csusza is, de azért lássuk be hogy ezek többségében eléggé "alacsony karizmájú ételek", vagyis elkészítésnél és tálalásnál nem az esztétikum volt a lista tetején. Elit éttermekben ahol adnak a kinézetre, az a menő amikor odadobnak egy szelet narancsot meg a egy szál petrezselymet a rántottszelet mellé.

A japán étel esetében azonban az étel külleme legalább akkora szempont, mint az íze. Be kell vallanom, amikor először ettem sushit, nem igazán ízlett, de az nagyon megmaradt bennem, hogy milyen menőül néz ki. A többi étel is ilyen, kevés kivétellel. 

És itt most szegények szembesültek a többórás munkájuk eredményeképp létrejött paprikáskrumplival, és valszeg úgy érezték, hogy ez így ebben a formában nem partiképes. A dolgon nem segjtett, hogy az aprókrumplis, némileg szétfőtt változat sikeredett - ritkán készítek ekkora mennyiségeket egyszerre és nehéz volt a főzési időt a és a vízmennyiséget belőni - ami lássuk be, bár ugyanolyan finom mint az, amelyikben fél krumplik vannak, de hajlamos úgy kinézni, mint amit már egyszer megevett valaki. Nos, ezen próbáltak segítőtársaim dolgozni, feldobva a végterméket egy kis optikai tunnniggal.

Ehun:

Igen, jól látjátok. Az ott salátalevél, amivel körbe lett rakva. Meg paradicsom. Meg szerintem volt ott még más zöld is. Az, hogy ez ízben passzol e, szerintem nem volt szempont, díszítésnek szánták. Kétségkívül szebb lett tőle, és az elrendezésből fakadóan megennie senkinek sem kellett, de a látvány nekem olyan volt, mintha a pacalra rádobott volna pár marcipánfigurát.

Amúgy az ételnek sikere volt, bár kissé nehézkes volt a fogyasztása - próbálja meg ezt bárki pálcikával enni -, és elveszett a sok nemzetközi kaja tengerében, de mi büszkék voltunk rája.

Volt emellett műsor is, velem ellentétben sokakban élt a művészi ferde hajlam, és a legtöbben az előadás közben még be is öltöztek népviseletbe. Jó sokan összegyűltünk, jó volt a hangulat, még pénz is befolyt a belépőből, a költségfedezeten túl valami jótékony célra ment, ha az emlékeim nem csalnak. Különösebb kommentár nélkül - mivel őszintén bevallom, nem igen emlékszem ki milyen nemzetet képviselt az előadáson - közreadok pár képet a produkciókról zárszóképpen.