Buszra szállva reggel visszaindultunk Kanazawába, a megyeszékhelyre, hogy itt újra összetereljék a 300 embert és megkapjuk a második körös családjainkat. Az elképzelés az volt, hogy az első körben a vidéki életmódot és prefektúra természeti meg hagyományos értékeit ismerjük meg, aztán innentől kezdve a prefektúra legnagyobb városában lennénk. A város különlegessége, hogy a háború szerencsére egyáltalán nem érintette, ezért rengetek történelmi épület maradt fent.
1: Friss hal és nindzsák
Az első nap szervezett program nélkül a családokkal való ismerkedés jegyében zajlott. Ezúttal ketten kaptunk egy argentin sráccal közösen egy családot, hasonlóképpen az idősebb korosztályból - valószínűleg nekik van elég pénzük/szabadidejük erre -, akik meglehetősen jómódúnak tűntek, egy méretesebb családi házban laktak ketten, ami nemrég épült, abszolút nyugati mintára. Bennem kicsit a mediterrán nyaralókat idézte, nagyon menő volt de nem különösebben egzotikus, ezért nem is igazán fotóztam.
A jó kapcsolatunkat megalapozta rögtön, hogy első lépésként elvittek minket ebédelni, nem is akárhová. Egy 20 perc autózás után befordultak velünk egy kikötői raktárterületre, és rámutattak egy jellegtelen gyárépületre, hogy oda megyünk. Volt kint egy felirat persze, meg állt sorba 3-4 ember az ajtón kívül - ez mindig jó jel -, de alapjáraton semmi nem utalt arra, hogy ez egy étterem lenne. Aztán bejutva a sorunkat kivárva kiderült hogy miről is van szó: A hely specialitása a friss halétel, és ezt annyira komolyan veszik, hogy idetelepültek a kikötőbe, és közvetlenül a halászhajókról hozzák az anyagot, tehát amit eszel, az kis túlzással pár órája még vidáman úszkált. Ehhez mértem ismert a hely eléggé, csak épp az nem találja meg aki nem tudja hogy ittvan, mert mondom, egy gyárépületből nyílik egy tengerparti autóútról. De persze hogy finom volt.
Ezután megnéztünk egy kis múzeumot, ami régen gésa-ház volt, fő látványosságként az alábbi szobával, ez volt a fogadószoba. A berendezés kb. minden darabja 300 éves és iszonyat drága. Külön érdekesség az amúgy máshol nem igen használt vörös fal, ami a gésák fehér arcfestékét volt hivatott kiemelni. Igen, az Edo-korszak Japánjában a szoba öltözik hozzád. :)
Következő állomás a Nindzsa-templom volt. Bent sajnos nem lehetett fotózni, kívülről pedig ez a nem sokat sejtető templomépület néz ránk:
Hogy miért hívják ezt Nindzsa-templomnak, az csak a jó egyórás túra közben derült ki. A templom ugyanis - amellett hogy normál templomfunkciókat is ellátott - fő feladata volt, hogy a közvetlen szomszédságban lévő kastélyt ért támadás esetén egyfajta óvóhelyként, menekülési útvonalként szolgáljon. Ezért aztán a látszatra átlagos templomba vagy 18 féle mókás dolog volt beépítve az esetleg idetévedő ellenség megtévesztésére, ezekből szemezgetek az alábbiakban:
- pénzbedobó árok, amiről gombnyomásra eltűnik a rostély és csapdába ejti aki rálép
- rejtekajtók és titkos folyosók minden termben
- kút, ami állítólag a kastélyba vezet
- lépcsők amik gombnyomásra csúszdává alakulnak, ellehetetlenítve a feljutást
- két extra emelet, ami kívülről nem látszik
- "harakiri szoba", amely a vereségből adódó szégyen elkerülésének végső esetére volt kialakítva: egy ablaktalan zsákutca, amelybe egyirányú ajtó vezetett: ha egyszer bemész, nem jössz ki többet.
- dupla tolóajtók, amik különböző termekbe vezettek, attól függően hogy melyik oldalra nyitották ki őket.
A látszatra egyszerű, háromszintes templomnak volt valójában 5 szintje, 29 terme és valamivel 30 feletti folyosója. Egyedi élmény volt, sajnos azonban annyira régi az épület, hogy se fotózni, se szabadon mozogni nem igen lehetett benne sajnos. Mondjuk az élmény jelentős része a komplexitásból adódott, azt meg fotókon úgyse nagyon lehetett volna visszaadni.
Délután aztán elmentünk egy ilyen spontán megmozdulásra ahová másik 20 diák is egybegyűlt a családjával. Itt a Taikohoz értő emberek elmagyarázták nekünk a dobolás alapjait, aztán ezt beöltözve ki is lehetett próbálni. Az alábbi képen éppen én teszem ezt, eskü hogy a lens flare nem utólag került rá, ez a kép magától lett ilyen epikus :D
Ezt követte este egy éjszakába nyúló barbaquezás nagyjából ugyanazzal a társasággal meg a családokkal, csatlakozott hozzánk még a fogadó család 3 hónapos unokája is, akit nem kis megrökönyödésemre a kezembe adtak hogy tartsam...én meg tettem ezt persze arra férfiakra jellemző kultúrákon átívelő arckifejezéssel és testtartással, mintha attól félnék hogy a baba bármelyik pillanatban felrobbanhat. :)
2: Természetközelben
A délután jó részében a várost barangoltuk be három önként jelentkező japán diák segítségével. Mondjuk a háromból az egyik nem volt túl kommunikatív és eléggé megszeppent a három szőrös fehérember láttán, de a másik kettővel remekül el lehetett beszélgetni. Ezen beszélgetés során derült ki hogy az egyik nem helyi, a másik igen, de nem nagyon járt még errefelé a városban...úgyhogy a városnézés kicsit viccesen ilyen vak vezet világtalant túrává alakult. Azért sikeresen belőttük a szamurájmúzeumot amit kerestünk, volt is benne sokminden, például nyilván katanák:
Meg igazi japán kerti, ami eddig hiányzott, mert nem igazán találtam ilyet, de ez kárpótolt mindenért:
Következő úti célunk a város - és egyben Japán - egyik legnagyobb parkja volt, kb. órákig el lehett volna barangolni benne ha ráérünk, de ezen ponton már vissza kellett lassan menni, hogy az esti programot eléjük.
Este volt még egy nagy közös program mind a 300 embernek. Bár volt még egy teljes nap, de az szabadprogram volt a családdal, úgyhogy a két nappal későbbi programzárót nem számítva ez volt a finálé. És ennek meg is felelt. Volt egy hatalmas placcon hely mindenkinek, kajás és édességes standok körbe-körbe, és egy nagy színpad ahol mindenki előadhatott a népére jellemző táncot, éneket, vagy amit szeretett volna. Itt döbbentem rá a mikrofonból felhangzó magyar népdal első hangjainál hogy bizony vannak itt még magyarok rajtam kívül is, csak 300 ember között nem botlottunk egymásba valahogy. Végül sikerült is az egyikükkel néhány szót váltani, úgyhogy hónapok óta először végre nem csak a gépből hallottam magyar szót.
A hangulat egyre jobb lett, az egészet egy zászlós felvonulás zárta, ahol mind a 81 különböző ország zászlaját egyszerre lóbáltuk. Nem volt semmi. Az a megfoghatatlan érzésem támadt, amit igazán le se tudok írni, hogy nosztalgiát érzek valami iránt, ami most történik :D
3: Adunk a kultúrának.
Az utolsó napi szabadprogramon először is egy shinto szentélyt látogattunk meg. Maga a szentély nem volt igazán különleges, bár szép volt, az igaz.
Ami miatt mégis a legemlékezetesebb szentélylátogatásaim egyike maradt, az ő:
Ő kéremszépen egy Miko, azaz a szentély szolgálólánya (találjon már valaki egy kevésbé nyőgvenyelős fordítást a "Shrine Maiden"-re) . Már nagyon régóta akarok eggyel találkozni, és most - hacsak messziről is - de összejött a dolog. A shinto szentélyeknek ugyanis alapvetően nincs olyan személyzete, aki folyton jelen lenne benne, az idő nagy részében elhagyatottan áll. Néha a "pap" megjelenik ezt-azt csinálni benne, de a Miko-t még ünnepekkor se mindig lehet látni, teljesen véletlen hogy itt most belebotlottam egybe. A Miko egy fiatal lány, aki a szentély kamiját szolgálja, jellemző módon tánccal és egyéb szertartásos cselekedetekkel. Jellemzője a piros-fehér ruha, amiből itt csak a fehér rész látszik sajnos. Nagyon messze volt az épület belsejében és a fényviszonyok se voltak a legjobbak, ezért lett a kép olyan, amilyen.
Ezt követően a Kanazawai várat néztük meg. A jelek szerint nem csak nekünk támadt ez az ötletünk, belefutottunk számos más diák-család csapatba is, nem véletlenül. Ugyanis egy japán viszonylagban is nagyon szép és épen maradt, rendesen felújított várat találtunk.
Extra bónuszként még idegenvezetőt is kaptunk mi négyen, aki nagyon lelkesen és részletekbe menően magyarázta a vár történelmét és építészetét. Külön érdekes volt, hogy számost ponton az építészet trükkjeit is bevetették a várvédelem érdekében, olyan pontokon is ahol nem is gondoltam volna. Pl. a várfalak nem derékszögben találkoznak, hanem picit tompaszögű az összes, ezért a vár nagyobbnak tűnik, mint amilyen, legalábbis a magyarázat alapján. Itt azért rá kellett jönnöm, hogy a japántudásomon még bőven van mit csiszolni, az építészeti és történelmi szakszavakkal tarkított magyarázatnak jó ha a 70%át felfogtam.
Délután elkocsikáztunk a várost övező hegyvidékre, ahol teljesen más hangulat fogadott, egész nyaralóövezet-érzése lett az embernek. Kis utcák, régies házak, nemszeretem az ilyen műmájer pödörtbajuszos, eltartott-kisújjal-teázós kifejezéseket, de tényleg "festői táj". Találtunk az egyik hegyi ösvényen ilyen kis shinto szentélyt pl.
Emellett tessék megnézne ezt itt lent, ez volt a táj általános hangulata errefelé.
Hazaérve volt még egy késő éjjelig tartó iszogatós-sütögetős esemény a családdal amolyan "búcsúest" jelleggel. Nem sajnálták sem a tempurát, sem az italt. Az egész év legkomolyabb és legtöbb kihívást jelentő beszélgetéseit folytattam le vidáman mindeközben, ismét rá kellett jönnöm, hogyha keveset iszom, akkor egészen jól beszélek japánul, ha sokat, akkor meg hiba nélkül. :)
Másnap aztán reggel buszra szálltunk a záróünnepély után, és nehéz búcsúzkodások közepette megindultunk. Tokyo irányába. Az az országban lévő távolságokat jól jelzi, hogy ez egy, a részünkre bérelt gyorsforgalmi busszal is 8 órába telt. De panaszra semmi okom nem lehet, innen a még mindig ingyen kapott shinkansen jeggyel 2 óra alatt otthon voltam és kezdhettem bele a több mint egyhetes utazássorozat fáradalmainak kipihenésébe. :)
Azt tudod, hogy a többi magyar milyen programmal volt kint Japánban?
VálaszTörlésSajna pontosan nem, őket kellene megkérdezni :(
Törlés