Már többször említettem, hogy mennyire furán kezelik errefelé a kenyeret, és annak minden lehetséges válfaját. Az nem igazán fordul meg a fejükben, hogy sima kenyeret egyenek reggelire, viszont az összes létező ízesítést, formát és fajtát kitalálják. Az aznapi reggelit az egyik, az állomáson lévő panyasanban vett cuccokkal ütöttük el, az alábbi két kép segíthet tisztába kerülni a választékkal. Zöldteás pogácsák, édesbab és sakuraízű töltelék, macifej-süti, Curry-kenyér és a mindent uraló melonpan. És az itt kapható változat zöld volt és dinnyeízű!
Aranyos templom
Az összes létező turistakalauz két dolgot említ, amit Kyotoban mindenéképpen meg KELL nézni. Ebből az egyik a Kinkakuji, az aranytemplom. Hogy miért? Ezért:
Ez egy méreteit tekintve eléggé kicsit templom, egy tó partján, hírnevét - na minek? - az aranyborításnak köszönheti. Még a közelébe se nagyon engedik az embert, bemenni meg aztán végképp nem lehet. A tóval együtt egy nagyobb park közepén van az egész, a város északnyugati peremén, jó sokat kellett buszozni hozzá.
Mint azt már megszokhattam, a templomokat ügyesen igyekeznek összekapcsolni a különféle kapcsolódó dolgok árusításával, amit annyira lelkesen tesznek, hogy - bár eredendően nem volt szándékomban - végül zöldteás csokival, teával, és védőtalizmánnal gazdagodva hagytam el a helyet. A tó környékén elég sok darumadarat is meg lehetett figyelni.
Volt lehetőség teaszertártáson is részt venni. Ez - bár maga a szoba nagyon szép volt, és a teára sem lehetett panasz - kicsit csalódást okozott, mivel - nyilván azon az alapon, hogy a "bakagajdzsinnak" úgyis mindegy - nem terheltek minket a teaivás részletes magyarázatával, és nem is előttünk csinálták, hanem csak a végterméket tették elénk. Mondjuk ehhez képest sokáig ecsetelték, hogy milyen különleges sütit eszünk hozzá, szóval nemtudom, lehet csak a hangsúlyt helyezték máshová. Lehet fel se tűnt volna, ha nem veszek részt ilyenen korábban már, ahol viszont nagyon részletesen elmagyarázták, hogy is van ez.
Kronológiailag nem ide tartozik ugyan, de most beszélek róla mert témában idevág. Szóval, hogy is van ez Japánnal, meg a teázással?
Amit jellemzően mindenki tudni szokott, hogy itt iszonyat kultusza van a teának és a teázásnak, teaceremónia, zöldtea, edények, versek, kozmikus belső béke, megvilágosodás, és egyebek. És ez így is van. Nálunk az un. teaházak tele vannak japán teákkal, és a kapcsolódó weboldalakon oldalakat írnak arról, hogy mi a megfelelő hőmérséklet, pontosan hány másodpercig kell áztatni a teafüvet, milyen szűrőben, hogyan kell kiönteni, és aki elég lelkesen kutat, még arról is talál biztosan folyamatábrás leírást, hogy hogyan kell tisztességesen megvilágosodni teaivás közben.
Ehhez képest én eddigi itt tartózkodásom alatt egyetlen teázót sem láttam. Felmerült bennem hogy miért lehet ez, és megkérdeztem pár japánt erről. Nagyon meglepő dolgok derültek ki.
1) Egyrészt, amikor japán teaszertartás és egyebek kerülnek szóba, akkor mindenki egyetlen teafajtáról beszél: ez a fenti képen is látható Maccha. Ez egy, még zöldteás mértékkel nézve is különleges, eléggé kesernyés ital, amelyet a Japánok is kizárólag a teaszertartáson isznak, egyébként egyáltalán nem. Ezzel elég fura párhuzamban áll, hogy ugyanakkor a szupermárketekben kapható ÖSSZES zöldteás édesség, fagyi, ital elvileg ezt az ízt próbálná visszaadni. Ja, van zöldteás Kit-katt. Csak úgy mondom :) Nyilván ennek hatalmas hagyományai és pontosan előírt szabályai vannak...de ezek kizárólag erre a szertartás keretében fogyasztott teára vonatkoznak. Nyilván akinek ez a hobbija, az foglalkozik ezzel serényen, de az átlag japánt ez nem igazán érdekli; Amikor én először voltam ilyenen, a japán ismerősöm - bár már közel állt a nyugdíjhoz - először vett részt ilyenen. Valszeg pont ugyanaz a helyzet mint nálunk a néptánccal és a lovaglással: a legtöbb ember megszokta hogy ez a magyar kultúra része, és egyszerűen nem tartja elég érdekesnek ahhoz, hogy foglalkozzon vele. Kis túlzással lassan több Taiko-s van Magyarországon, mint néptáncos :)
2) Ami nem Maccha, azt természetesen isszák sokszor és sokan, ez náluk nagyon természetes. Olyannyira természetes hogy...nem is foglalkoznak igazán a mikéntjével. Azok, akiket megkérdeztem, a úgy nyilatkoztak, hogy nem is igazán tudják, hogy van-e valami szabály a teafőzésre, de a ha van is, a mindennapi teázás annyira természetes, hogy senki sem áll meg gondolkodni rajta. Az is hótziher, hogy egy ebéd után bedobott senchától itt senki se tapasztalja meg a belső békét. Egyszerűen a dolog túl természetes hozzá, mintha azt mondaná neked valaki, hogy a pálinkaivásnak szigorú szabályai vannak. És ez át is vezet minket a következő ponthoz...
3) Japánban a teázás nagyon régóta divat, olyannyira, hogy már nem is divat. Éppen ezért eléggé idegen tőlük a gondolat, hogy pénzt adjanak valamiért, amit otthon is meg tudnak csinálni. Maga a teaivás nem "élmény" nekik, ezért nem igazán értették elsőre, amit a teázókról magyaráztam. Amikor azt hoztam fel, hogy az átlag magyarnak fogalma sincs arról, hogyan kell jól megcsinálni a zöldteát, ezért olyankor is ilyen helyre megy, amikor jó teát szeretne inni, az volt a reakció, hogy ők sem igazán tudják, hogy kell csinálni, de nem foglalkoznak vele. Annyira hétköznapi a dolog, hogy eszükbe sem jut, hogy ebből eseményt kellene csinálni. Kulturálisan az is fura számukra, hogy valaki fizet azért, hogy teázzon, mikor otthon bárki bármikor tud. Nyilván nálunk rátevődik erre egy "egzotikus" hangulat, amire a Jókai-utca teaházai még rá is játszanak, nyilvánvalóan itt erre nincs igény.
4) Ami miatt nálunk életképesek még a teázók, hogy kialakult körülöttük egy olyan légkör, amely standard találkahellyé tette őket olyan alkalmakkor, amikor nem akarunk alkoholizálni, de egy kávézónál azért valamivel többre van igényünk. Itt ez teljesen hiányzik: a helyiek ilyenkor jellemzően vagy kávézókban ülnek, vagy a már korábban említett izakayákban, még akkor is ha nem mindenki iszik; bár teljesen természetes az alkoholfogyasztás, de Magyarországgal ellentétben nem kötelező inni, szóval senkit nem néznek ki a társaságból, ha nem iszik.
Mindent összevetve a teázó számukra olyan ötlet, mintha itt nyitna valaki egy olyan bárt, ahol csak tradicionális magyar üdítőket - meggymárka, traubiszóda, bambi - adnak. Jobb példa lenne a borozó, de ott az alkohol is bejátszik, szóval annak azért nyilván van létjogosultsága.
Szóval ezért nincsenek itt teaházak.
Heinojinja
A Kinkakujit elhagyva a közeli Shinto szentélybe, a Heinojinjába mentünk át, már csak azért is mert időközben elkezdődött a cseresznyevirágzás Kyotoban, és végre volt lehetőségem ilyet is látni!
Amúgy a szentély egy nagyobb Shinto templomegyüttes, az ilyen helyeken szokásos Torii-kapuval és örzőszellem szobrokkal. Láthatóan előző nap lehetett valami fesztivál amiről lemaradtunk, mert több helyen árusbódék voltak.
Ez után a rövid kitérő után elindultunk a nap másik fő attrakciója, a Kiyomizudera irányába
Kiyomizudera
Emlékeztek amikor azt mondtam, hogy Kyotoban két dolgot érdemes megnézni legalább, és hogy az egyik a Kinkakuji? Nos, ez a másik.
És - amit ekkor még én se tudtam - ez csak a bejárata.
Itt különösen átjött az, hogy mekkorák ezek a buddhista templomok. Az egészet nagyon sokáig tartott bejárni, vagy két órán keresztül bóklásztunk itt. Ez a kép a templomkert túlfeléről készült, és az addig bejárt teljes rész látszik rajta, balról indulunk, ott van a bejárat, amit a legelső képen is fotóztam.
Itt láttunk egy szobrot, amelyik már több művtöri könyvben visszaköszönt rám úgyhogy ismerős lehet másoknak is esetleg.
A jobb oldali képen egy - európai szemmel - nagyon furcsa dolgot lehet megfigyelni, amin egy kicsit érdemes elidőzni. Ez ugyanis egy Shinto szentély, ami a Kiyomizudera, egy buddhista templom kellős közepén volt. Ez azért vicces, mert két teljesen különböző vallásról beszélünk, amelyek ugyanakkor ezer éve együtt élnek Japánban. Hogy érezzétek a helyzet fonákságát, ez kb. olyan, mintha nálunk a zsinagóga belsejében egy udvaron lenne egy minaret.
A helyzet az, hogy a japánok nagy része nem tartja magát vallásosnak. Simán elmennek újévkor a sintó szentélybe újévi szentélylátogatásra, a halottaikat buddhista rítusok szerint temetik, és emelett simán tartanak keresztény esküvőt. De mindemellett úgy tartják, hogy ők nem vallásosak. A dolognak régi gyökerei vannak, amelyekbe belemenni itt se helyem se hozzáértésem nincs elég, de a lényeg a következő: A helyi ősvallás a sintó volt, amely - NAGYON leegyszerűsítve - szellemmel - kamival - operált, amelyekhez mind lehetett imádkozni, mind felelősek voltak az élet adott területéért. Sajnos ugyanakkor a halállal nem nagyon foglalkoztak. Egyszerűen nem volt semmilyen opció arra nézve, hogy mi lesz veled miután meghalsz. Itt jött kapóra nekik a buddhizmus, amely részletes útmutatóval szolgál a halál utáni élettel kapcsolatban. Ezért aztán átvették, és ettől kezdve a két vallás egymás mellett élt békében. Pár rövid időszakot leszámítva soha nem volt vallásháború - bár az elzárkózás idején a Buddhizmus volt az államvallás, és nem igazán támogatták a Sintót, ami aztán ennek elmúltával a visszájára fordult, de ezt nehéz lehet a nyugati háborúkhoz és üldözésekhez hasonlítani -, és soha nem igazán tudtak teret nyerni az olyan irányzatok, amelyek azt hirdették, hogy csak az az igaz hit, amit ők mondanak. Személyes véleményem szerint ezért nem tudott errefelé a kereszténység - vagy akár az iszlám - elterjedni jelentős mértékben.
Szóval ezért van itt a Buddhista templomban Sintó szentély.
Volt még egy érdekesség a templomban: Egy lépcső, ami levezetett a sötétbe, egy korlátot kellett végig fogni, és egy kanyargós folyosón a tényleges vaksötétben kavargott az ember ide-oda. Annyira összezavart a dolog, hogy azt sem tudtuk megállapítani hang alapján, hogy milyen távolságra vagyunk egymástól! Az egész közepén volt egy kis fénysugár az egyik folyosókanyar után, amely egy nagy követ világított meg, amit a kezeddel meg lehetett forgatni. A leírás szerint ez egy ilyen életút-megvilágosodás metafora, és a kő megforgatása elvileg megnyugtatja a lelket. Érdekes élmény volt, főleg, hogy egy ilyen szellemkastély-jellegű dolog egy templom alatt legyen.
Ebédre egy rámenesbe tértünk be, hogy a helyi jellegzetes Kyotoráment kóstuljuk meg, még onigiri is járt hozzá, és meglepően csípős ízű gyömbérszörp, ez utóbbi meglepődtem. Nagyon szemztem egy sakura-parféval, de végül a teli gyomor ellenvéleményének adtam hangot.
Gion
Gion az kéremszépen nem más, mint a klasszikus kori Gésa-negyed. A Gésákról nem kezdek el most mesélni, mert sosem érdekelt annyira a téma, hogy utánaolvassak, találkozni meg nem találkoztunk eggyel sem, pedig állítólag járják az utcákat, bár az is igaz, hogy főleg este. Amit talán mégis érdemes kiemelni, hogy amit az átlagember Gésának gondol, és amit annak hívnak, az két teljesen külön dolog. Ugyanis a Gésává váláshoz eléggé sok tanulás és tréning kell, ezért 40 éves kor előtt nem valószinű hogy ezt bárki eléri. A Gésák a kimonók közül is általában a visszafogottabb darabokat hordják, a fenti fotókon látható színes forgatag nem fordul elő. Az, amit az átlagember a Gésa fogalmához társít, az valójában a Maiko, vagyis Gésatanonc.
Mindenesetre a negyed nem csak emiatt érdekes, hanem mindent összevetve egy nagyon szép történelmi városrész, ahol csomó régi épületet és kis sétálóutcát, valamint hagyományos vendéglátóhelyet lehet találni.
A fenti kép amúgy nem ernyőbolt, hanem csak egy étterem, ahol díszítésnek vannak kint ezek a napernyők.
Miután az egyik utca végén valószínűleg nagyon elveszett arccal néztük a térképünket, két japán odajött az utca túl feléről megkérdezni, hogy keresünk-e valamit. Miután elmagyaráztam, hogy konkrétan nem, csak turistáskodunk itt és szép helyeket keresünk, elirányítottak egy sétálóutca irányába, ahol macskakő-szerű járda, cseresznyevirágzás, és még egy kis folyó is volt, számos régi vágású épülettel együtt.
A nap végén - hogy elüssük az időt, ami még a Tokyoi shinkansen indulásáig hátravan - sétáltunk egyet a császári parkban, sajnos megintcsak bezártak már eddigre az épületek, de a park így is szép volt, tekintve, hogy most már itt is virágoztak a cseresznyefák. Egy kb. városligetnyi parkot kell elképzelni, sok kerttel és a régi császári palota épületével.
Ennyi kultúra után a holnapi bejegyzésben Tokyo modernebb oldalát tekintjük át. Shibuya, Shinjuku, Harajuku, Ikebukuru - akinek ezek a nevek még nem mondanak semmit, az ne féljen, holnapra ez megváltozik!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése