Tavaszi hadjárat, avagy "Nagyutazás, ez az élet", első fejezet

 Prológus

Szóval az úgy volt, hogy a tavaszi szünetet kihasználtam arra, hogy kicsit kimozduljak szűkebb értelemben vett lakókörnyezetemből. Mert az oké, hogy itt vagyok lassan fél éve, de havi rendszerességű Tokyo trippeken és a környező városok megjárásán kívül nagyon sokat egyelőre nem tudok felmutatni turisztisztika terén. Na, ezen akartam most változtatni.  Egyrészt itt a tavaszi szünet, ennyi időm egyhuzamban most nyárig nem lesz. Másrészt az utazás apropóját adta, hogy kijött meglátogatni engem régi jó barátom, Amcsi egy hétre, és hát akkor nyilván már utazni kell, hogy minél többet megtapasztaljon a helyből. Úgyhogy most egy hétig vendégszerepelni fog itt (köszönj szépen az olvasóknak). Persze mint a személyiségi jogok nagy tisztelője, előre meg nem kérdeztem, hogy akar e itt szerepelni, úgyhogy így járt :)

Mindenesetre, az egész ott indult, hogy egy éppenhogy elért vonat után - az egy másik bejegyzés témája lesz, hogy miért - kiértem Tokyo Haneda repterére este 11 körül, és ott megszálltam a reptéri kapszulahotelben. Erre azért volt szükség, mert Amcsi gépe reggel 4:55kor érkezett be másnap, és semmilyen módon nem tudtam volna kimenni elé, ha nem vagyok a reptéren már eleve, mert olyan fél6ig semmi nem jár. Szóval az egész egy kedves kis 4 órás alvással indult, ami mondjuk olyan szempontból nem volt rossz, hogylegalább szimpatizálni tudtam az ő jatlegével, és így egyszerre voltunk legalább kómásak.

Pont ezek miatt a körülmények miatt gondoltam úgy, hogy fölösleges Tokyoban maradni reggel 6kor álmosan. A hotelekbe úgyse lehet még becsekkolni, a boltok nem nyitnak ki 10 előtt, annyira meleg nincs hogy csak úgy sétáljon az ember hajnalban az üres utcákon, meg úgy egyáltalán, stresszes egy 10 milliós nagyvárosba megérkezni kialvatlanul.

Ezért aztán, egy helyi ismerős tanácsát követve elindultunk az Izu félszigeten lévő Atagawába.

Izu, a japán Hévíz

Bár mindig hangoztattam, hogy én itt tulképp vidéken lakom, de azért Maebashi magyar szemmel nem nagyon nevezhető vidéknek, inkább ilyen pécs-szeged-kecskemét jellegű város képét kelti. Most viszont, ahogy a vonat robogott velem egy Tokyotól 2-3 órára lévő félsziget felé, először lett tényleg "vidék" érzésem az itt tartózkodásom óta.  A vonat az Izu-félsziget tengerpartján robogott végig, végre láttam tengert is! 

 

Egymást érték a kis falvak, városkák, láthatóan errefelé iszonyat sok hőforrás van, mert minden megállóban az állomáson bemondták, hogy merre kel az onszen felé menni, szóval ez a környék egyfajta turisztikai központ lehet az onszenre vágyók körében. Bár érzésem szerin külföldiek kevesen járnak ide, ugyanis a fürdőkön kívül semmi nincs erre igazán.A környék mondjuk nagyon szép, láttam egy kis parkot szilvafákkal is!

Beszéljünk akkor kicsit a fürdőkről. Magyaroknak viszonylag könnyen magyarázható a történet, induljon el mindenki a hévíz-harkány-hajdúszoboszló vonalon, én meg a különbségekre hagyatkoznék.

- Maga a víz teljesen ugyanolyan mint nálunk, nem meglepő mivel ugyanabból a földből jön. Hőfokra elég meleg, de az nem igaz hogy f ehér embernek kibírhatatlan, éget, vagy ilyesmi; ahhoz a medencéhez tudnám hasonlítani, ami nálunk a legmelegebb, sötét, és mindeni csak ücsörög benne. 

- Az egész "fürdő" nem egy kiépített komplexum, hanem egy kis épület, egy kb. 2x akkora medencével, mint a nálunk kapható merevített falú nyári fürdőmedencék. Ennyi az egész. Nincs se strand, se büfé, se füves rét, se több medence. Az egész magas falakkal van elválasztva a külvilágtól, ugyanis...

- Ezek fürdőruha-mentes medencék, ennek megfelelően a férfi és a női medence külön van. Megjegyzem, ez csak azóta van így, mióta a nyugatiak meghonosították itt 150 éve ezt a fajta szemérmet, azelőtt teljesen nyugodtan bement mindenki ugyanabba a vízbe, de ma már a japánok nagy része se tenne ilyet. 

- Az egész medence kialakítása a természetességre törekszik. Nagy kövekkel van az egész kirakva oldalt, és a padló is ilyenekből áll, semmi mesterséges érzése nincs, bár a padló köveinek köze ki van valamivel töltve, de ennyi. Az egésznek a közepén van egy nagy kő, az maga a forrás, abból csorog a forró víz. A széléhez közel különböző magasságú kövek vannak, így mindenki megtalálhatja a neki kényelmes ülőmagasságot. 

Szóval nagyjából ilyen a dolog kiépítése. Bemenetelkor le kell zuhanyozni előtte, bár ez elvileg nálunk is szokás. A hely, ahol mi voltunk, tényleg a tengerre nézett, nagyon relax érzés volt. Sajnos fotózni nem tudtunk, mert voltak ott rajtunk kívül is, de a hely honlapjáról belinkelek egy képet, hogy legyen fogalmatok a dologról:

Vissza a Dzsungelbe

Késő délutánra értünk vissza Tokyoba, ahol először is a szállásunkra kellett odatalálni. Nem a város közepén volt, de nem túl messze a központtól - kb. mintha nálunk a Hősök Tere könyékén laknál - És kis kavargás után ráakadtunk. Nekem pedig fél év után végre sikerült megértenem a japán városok elrendezését. Ugyanis a címünk úgy nézett ki, hogy XY hotel, kerület neve, 2-22-2. Namost ebből az első kettes az az alkerület, a 22 az a lakótömb - vagyis egy minden irányból utcákkal körülvett négyszög - az utsó kettes pedig a házszám. Szóval a 2-22-2 azt jelenti, hogy a kerület 2. részében a 22. blokk második háza. Namost, ha van egy japán várostéréped, akkor azon ezek PONTOSAN rajtavannak a blokkokig bezárólag, szóval nem nehéz ráakadni. Én még mindig jobban örülnék egy Vörös Hadsereg útja vagy vmi hasonló könnyen megjegyezhető elnevezésnek, de kezdem belátni, miért lehet hasznos egy ilyen rendszer. külön pirospont, hogy az összes metróállomáson a környékről részletes térképfüzet vihető el, és kb. 200 méterenként van egy tábla ugyanezzel az infóval, bejelölve rajta hogy épp te hol állsz.

Lecuccolás után körbenéztünk a környéken, szerencsére elég forgalmas környék, tele volt sétálóutcákkal, boltokkal, éttermekkel. Végülis az okonomiyaki lett belőle, erről az ételről még talán nem szóltam. Van az asztalodba beépítve egy sütőlap, és kapsz egy tál zöldség-hús-egyéb keveréket, rajta egy ráütött nyers tojással. Az egészet összekvered, majd ráborítod a sütőlapra, és megsütöd mindkét oldalát, hogy jól átsüljön. Egyfajta zöldséges-halas palacsintát kell elképzelni, így néz ki sülés közben:

Ha mindkét oldala megsült - kb. 10 perc oldalanként - akkor megkened egy öntettel, majonéz és halpihe rá, és már lehet is enni! Vacsorának ideális, és még csak nem is drága.

Ezután még bóklásztunk a környéken egy kicsit, sikerült éjjeli kivilágított képet csinálni a Sky Treeről! A Sky Treeről amúgy mesélek még, de az majd az utsó nap története lesz, egyelőre elégedjetek meg annyival, hogy éjszaka így néz ki.

Ja, meg arra is rájöttünk, hogy mocsoknagy. Mivel közelinek tűnt, megpróbáltunk odasétálni hozzá, de amikor még 20 perc séta után se jött közelebb, pedig már egy folyón is átkeltünk, feladtuk. Mint kiderült, félúton se voltunk még, összesen vagy 3 metrómegállót kell menni a kiindulási pontunktól. A fenti képen még mindig 2 megállónyira volt, de nekünk úgy tűnt, hogy mindjárt odaérünk :)