Tavaszi hadjárat, avagy "Nagyutazás, ez az élet", negyedik fejezet

 "Különös Osaka volt..."

Másnap reggelre kissé helyreállt a világ rendje, ezért az előzetes tervek szerint átmentünk Osakába. Ez a Kyototól fél órára lévő város 3,7 millió lakossal az oszág harmadik legnagyobb városa...már ha Yokohamát számoljuk, ami igazából Tokyoval összebúrjánzott az évek során, és elég nehéz önálló városként tekinteni rá. Bár történelmi jelentőségű, régi város, de fejlődését és jelenlegi helyét a gazdasági virágzásnak - még a 60-as években - köszönheti, ezért - főleg Kyoto után - egy nagyon modern világváros hangulatát kelti. Ellentétben Kyotoval, ahol az eltöltött két nap nagyon kevésnek érződött, Osakában ez az egy nap is elég volt, amit igazából nem tudtunk megnzéni, az sem az időhiánynak, hanem az pocsék időjárásnak róható fel, de erről majd később. 

Első körben Amcsi egy kedves ismerőse - kicsi a világ, mindenhol magyarokba botlik az ember :D - ajánlotta fel hogy bevezet minket a városba, számomra igen kedves módon, a helyi ételkülönlegességeken keresztül. Csak hogy érezzétek, hogy nem én vagyok az egyetlen aki mindig a kaját keresi és látja meg mindenhol :) Úgyhogy betértünk ebédelni egy Takoyakishoz, ahol mi magunk próbáltuk elkészíteni ezt a polipos tészttagombócot. Volt emellett a már orábban említett okonomiyaki, meg még valami, aminek a pontos nevére nem emlékszem...ööö...yakisoba-omlett, talán? 

A takoyakiról ott a végeredmény, de ez messze nem adja vissza, mennyire macerásnak tűnt ezt megcsinálni. Hármunk egyesített ereje is kevés volt hozzá, időnként a jólelkű pincér-arc odajött és kisegített minket. Nem TŰNT bonyolultnak: A baloldalt fent látható félkörökbe kellett beleoktrojálni a tartalmat, majd amikor megsült, egy tűszerű eszközzel ügyesen fordítani rajta egyet, hogy a másik fele is összesüljön. Na ebből a problémakörből az "ügyesen" nem akart az istennek se összejönni, voltak jobban sikerült próbálkozások, de a végén csak ámulva néztük, ahogy a boltos könnyedén abszolválja a művelet. De nem adom fel, lehet kapni ilyen szettet a blotban, mindenképp be akarok egyet szerezni otthonra!

 "Vár reám, én meg jövök"

Ezután az egyre baljósabban felhősödő éggel kísérve a város fő nevezetességeinek egyike, az Osakai vár felé vettük az irányt. Aki még nem látta ezt a várat, a kép alapján rá fog döbbenni, hogy de mégis látta, ez A japán várkastély az összes létező dokumentum- és egyéb filmen.

 Maga a vár sajnos leégett a 16. század végén, ezért a köves alapokat leszámítva újra kellett építeni. Belsejében 7 emeleten keresztül egy múzeumot rendeztek be, nagyrészt a széttagolt-háborús időszak egyik nagy hadvezérének, Toyotomi Hideyoshinak szentelve, akié ez a vár volt.  Mindemellett a legfelső emeletről remek kilátás nyílt a városra, amit csak kicsit rontott ez ekkor kezdődő - de sajnos csak jóval később végzőső - eső.

Emellett volt egy szép daruminta is a kilátószint falán:

 A belső termekben aztán fentről lefelé lehetett menni és haladni végig a kiállítási termeken. Volt pár egészen ötletes, amiket máshol még nem láttam eddig - pl. a korábban említett hadvezér élettörténetének fontosabb állomásait mutatták be olyan módon, hogy falba süllyesztett vitrinekben berendezetett makett-helyiségekbe vetítettek hologramokat. Egy másik szinten egy csatajelenetet - pontosabban az arról készült festményt- rekonstruálták bábukkal.

Voltak még régi tekercsek és eredeti szamurájpáncélok is - ez utóbbiaknál nagyon sajnáltam, hogy nem lehetett fotózni. Úgyhogy be kell hogy érjétek a legalsó szinten készült fotóval, ahol némi pénzmagért lehetőség volt nevetségesen eltúlzott és csiricsáré, de menő szamurájruhába bújni.

A legalsó szinten található boltban gazdagabb lettem számos Osakás ajándéktárggyal, kzöttük szamurájfigurás evőpálcával és takoyakis kulcstartóval is :)

Mikor elhagytuk a várat, szomorúan kellett konstatálnunk, hogy az első bizony nem hogy elállt, de durvább lett. A cipőm percek alatt megtelt vízzel, de szerencsére hideg egyáltalán nem volt, ezért el lehetett a dolgot viselni. Azt viszont be kellett hogy lássuk, hogy templomnézés - volt a városban egy Shitennoji nevű híres templom amit meg akartam nézni - ebből nem lesz, ezért inkább a korábban megnézésre ajánlott akvárium felé indultunk, azzal a logikával, hogy fedett, meleg hely, ahol kivárhatjuk az esőzés végét, és ha még érdekes is, az csak egy bónusz. Én kb. a tropikáriumban se voltam soha, úgyhogy nekem még a delfin is újdonság, biztos tervnek tűnt a dolog már csak ezért is. 

Hogy, hogy nem, de lehet mégse akarok itt strandra menni...

Maga az akvárium a város szélén, egy kis szigeten volt, ahová metróval lehetett eljutni. Meglepően nagy területet foglalt el és jó 2 órát itt is simán el lehetett tölteni, de lehet még többet is voltunk bent, nem emlékszem pontosan. Nem csak tengeri állatok, hanem egyéb kistestűek, főleg rágcsálófélék is voltak, amire nem számítottam. Ezen felül persze ottvolt a teljes felhozatal: hatalmas akváriumokban cápák, ráják, fókák és delfinek (nyilván nem ugyanott). Pingvinek, rákok, ez utóbbiak között néhány óriáspéldány is. Egy külön teremben sötétben és nagynyomású akváriumokban mélytengeri világító medúzák is voltak, talán ezek néztek ki a legjobban. A legtöbb hal a méretével tűnt ki, bár volt egy terem teljes korallzátonnyal és annak élővilágával. nehéz egy ennyire vizualitásra épülő valamiről érdekesen beszámolni, úgyhogy inkább képeket kaptok ízelítőnek!

Alant látható az emberarcú hal. Szó szerint.

Ez volt a legnagyobb akvárium, rengeteg minden volt benne, de főleg ráják és cápák. Fogalmam nincs, miért nem ették fel a kishalakat, de biztos ki van találva a rendszer.
 

 Ezeknek pókrák volt a nevük. Olyan  felkarnyi méretűnek saccoltam őket. Brrrr...

 Medúzák az üvegre tapadva.

 Medúza, kevésbé az üvegre tapadva.

Rengeteg mindent láttunk egy hosszú séta alatt, nem kicsit volt jó érzés leülni a végére. Extra öröm, hogy az eső elállt közben, így semmi sem akadályozhatta meg, hogy folytassuk a városnézést. És mivel beesteledett, adta magát az ötlet, hogy bevessük magunkat a szórakozónegyedbe.

Takoyakit készítő polip, integető rák...

...és akkor az étterembe még be se mentél.

Ez Dotonbori, a város szórakozónegyede. Tele van éttermekkel, játéktermekkel és ezerféle egyéb üzlettel, fő nevezetessége egy 2.5km hosszú sétálóutca. Érdekes módon, hogy már előre lelőjem a poént, ITT IS bezár minden este 9kor. Ez annál is furább volt, mert - mint utóbb kiderült, Akihabara azért hétvégeken tovább van, csak mi hétfőn voltunk ott - ünnepnapon mentünk oda, elvileg a hétvégével egyenértékű szűnnap lett volna...fene se érti ezt.

De ott tartottam, hogy éttermek. Lépésenként vagy három, sok közülük nagyon specializált - ez azt jelenti, hogy jellemzően egyféle, vagy legalábbis egyfajta ételt adnak -, és láthatóan nagy hangsúlyt fektetnek a megfelelő reklámra. Jöjjön pár példa arra, hogy hogyan próbálják felhívni az ember figyelmét az éttemek itt magukra. 

 óriássárkány-figura

 Polip, ami groteszt módon saját magát süti a képen (az ott az egyik csápjában egy takoyaki)

 

 És végül de nem utolsósorban a kedvencem, a rák:

Ezek után kész csoda, hogy egy olyanba mentünk be, ahol nem volt semmi ilyen extra, cserébe az étlap alapján nagy választék volt különféle halételekből, és főleg tempurából, ami eddig kimaradt. A tempura egy gyűjtőnév, ami a rántott ételeket - hal, zöldség, csirke - foglalja magába, és, mégha ez a leírás ismerős is lenne, biztosíthatok mindenkit, hogy az íze totál más, mint amire számítasz. talán már unalmas lehet sokadszorra is ezt olvasni, de nem, egyáltalán nem sós. 

Ez volt a hely ahová bementünk:

halaspult, előtte esznek az emberek mindenfélét, a háttérben lévő akvárumban pedig talán épp a holnapi vacsora figyeli az eseményeket. A tenpura - ez vegyesen tartalmazott zöldséget és rákot is - így néz ki:

Ami amúgy szokatlan errefelé, hogy nagyon gyakran teljesen más étterem van az adott épület különböző emeletein, még úgy is ,hogy felmenni a másodikra csak az elsőn lévő éttermen keresztül lehet. Azt hinné az ember ez nem túl jó konstrukció, de valamiért - a helyhiányt és a magas bérleti díjakat sejtem a dolog mögött - valamiért mégis működik. 

A végére még egy érdekesség, furcsa lehet pont a kajás rész után olvasni, de nincs mit tenni, most jutott eszembe. Kéremszépen ez annyira szórakozónegyed, hogy itt még arra is ügyelnek, hogy az ember ne unatkozzon WCzés közben. Bemenve ugyanis az egyik játékterem WCjére, a piszoár felett egy TV képernyő fogadott, amint valamiféle ritmusjáték ment. Ezek errefelé amúgy elég népszerűek, nálunk a Guitar Hero révén váltak valamennyire ismertté: az egész nem több annál, minthogy megy a zene, és neked ütemre kell gombokat nyomnod, ez az ütem jó esetben a zene üteme. Ez aztán ezerféle formát ölthet, lehet gitár-szimulátor, mint a Guitar Hero, vagy táncszőnyeg, mint a Dance-Dance Revolution, de olyan is ezerféle van errefelé, aminél egyszerűen iránybillentyűket ütsz a tenyereddel, mintha dobolnál. Persze, van ilyen telefonra is. 

Na, ez a változat...itt nem nyomni kellett a gombot. Volt a piszoár közepén egy célkereszt szerű bizbasz, és a szándék valszeg az lehetett, hogy az ütemnek megfelelően kell eltalálni azt... azért vagyok bizonytalan, mert nyilván nem emiatt mentem be, hanem mert sürgős dolgom volt, és érthető módon nem kezdtem el a hogyanon és a miérten gondolkodni, csak amikor már okafogyottá vált a történet :D 

Szóval na, ez az ország még fél év után is meg tudja lepni az embert.

Holnap innen folytatjuk a második Kyotoban töltött nappal!