Amikor már örülni se tudunk a másik kudarcának

Na ez megint olyan hogy ha nem éltem volna át, akkor nem feltételen hinném el, hogy ilyen létezik, de ez megint azt mutatja, hogy a világ sokszínű, és ez így jó.

Hétvégén ugyanis - többek között - bowlingozni voltunk. Életemben eddig kb. 1x bowlingoztam, ennek megfelelően egész szép eredménynek könyvelhető el a tisztes középmezőny, amit produkáltam, de nem ez a lényeg.

Biztos mindenki volt már billiárdozni, dratsozni, vagy épp bármilyen más olyan helyen barátokkal, ahol valamilyen játékban - akár csapatban akár egyénileg - verseny folyik. Na, most mindenki pontosan tudja, hogy zajlik egy ilyen. Egész pontosan az a része, amikor épp nem te jössz, hanem valaki más - feltehetőleg a gaz ellen - fogja kézbe a dákót, vagy a golyót. Ilyenkor szerintem az olvasótábor, és a magyarság többsége hangos ellendrukkolásba kezd, a legjobb barátok is porba alázzák egymást, és harsány gúnykacaj kíséri a különösen nagy kihagyott ziccereket. Ezekből aztán - nehogy a célszemély önbizalma visszaépüljön - hónapok, sőt néha évek múlva is jó sztorik lesznek, persze csak azért, hogy a másik rá tudjon kontrázni egy még nagyobb hibával vagy félresikerült ütéssel, dobással, etc. Szerény véleményem szerint ez így van jól, ez adja az ilyen események savát-borsát, én komolyan üresnek érzem az estét, ha egy ilyen játszma során senki senkineki nem tesz utalást a falábára, botkezére, vagy épp tulajdonítja a szerencsének a 23adik bullzájt. Nyilván, hogy ezeket az inzultusokat minden résztvevő poénra veszi, és soha senki nem sértődik meg ilyesmin (itt most egy érdekes párhuzam, amit a neten olvastam: "A fiúk úgy szocializálódnak, hogy sértegetik egymást, de nem gondolják komolyan. A lányok úgy, hogy dícsérik egymást, de nem gondolják komolyan ők sem")

Hajlamosak vagyunk elhinni, hogy a világ mindenhol olyan, mint amilyennek mi ismerjük. Namost akkor elmnodom, itt ez hogy néz ki.

Folyamatosan mindenki mindenkinek drukkol. Hangos és kórusban kitörő örömújjongás kisér minden, legalább messziről átlagosnak mnodható kísérletet - főleg, ha az előzők rosszabbak voltak -, és kb. az egész társsággal hájfájvozni kell egy-egy teli, vagy teli-közeli találat után.

Ugyanígy ha épp nem sikerült jól a gurítás, vagy épp már a harmadik golyó végzi zsinórban az árokban, akkor mindenki sajnálkozik és bíztat, hogy na majd a következőnél.

Dobás előtt is folyamatosan megy a hype, hogy ügyesen, szépen, jól csinálod, ezaz. Gyakorlatilag olyan érzésed van, mintha nem egymás ellen játszanátok, hanem valójában az lenne a cél, hogy összesítésben az egész társaság minél több pontot érjen el, csak neked erről nem szólt senki.

Most mindenki biztos várja, hogy jöjjön a tanmese rész arról, hogy mennyivel jobb egy ilyen pozitív légkörben vidáman és békességben eltölteni egy délutánt, de nem igazán tudok semmi ilyesmivel szolgálni. Az egész persze nem volt ROSSZ, nagyon pozitív élmény meg a légkör is, én istenbizony értem és átérzem, mi van emögött, és alapvetően egyetértek vele. DE kb. ugyanazért tűröm nehezen a dolgot, amiért pl hobbitfalvára se költöznék a büdös életben sose. Amikor már a 25ödik emberrel kellett pacsiznom vigyorogva egy szolid 50% körüli találati arány miatt, akkor kezdett a mosolyom veszíteni az őszinteségéből. És helyenként nagyon nehézzé tették a dolgom, mert többen időnként sikeresen seggre estek egy egy jól sikerült nekifutásos-dobás után, és ezeket NAGYON nehéz volt nem harsányan kikacagni.

Szóval a tanulság elmarad, de most már tudjuk, hogy így is lehet ezt csinálni. Nem jobban, nem rosszabbul, máshogy.