Art az egészségnek

Csütörtökön rá kellett döbbennem, hogy menthetetlenül elkezdődött az egyetem, és ezek közül a legsűrűbb nap épp a csütörtök lett. Volt itt minden, fogalmazásóra ahol a hivatalos írásmódra próbálnak minket rászoktatni. Én már voltam egy ilyenen 2 éve, úgyhogy egyelőre ne sok újat hallottam, de a többiek előképzettségét elnézve lesz dolga tanárnak bőven…

Nagyon röviden arról szól ez az egész, hogy amikor japánul valamilyen hivatalos, félhivatalos beadványt – pl. egy esszét – írsz, akkor bizonyos tartalmi és formai követelményeket be kell tartani. Egyrészt nyilván van egy szerkezete a japán esszének, ami kicsit eltér a nálunk megszokottól, de azért ez nem akkora vasziszdasz. Ami viszont már kicsit keményebb dió, az a szóhasználat. Vannak ugyanis bizonyos szavak, kifejezések és nyelvtani szerkezetek, amik valamiért kerülendőek. Ilyen magyarban is van, bár nem ennyire sűrűn fordul elő. Elég csak arra gondolni, hogy egy szakdolgozatban a ”kocsi”, vagy ”autó” helyett gyakrabban látni leírva azt, hogy ”személygépjármű”. Na, ez is ilyen, csak sokkal több, és bizonyos nyelvtani kötöttséget is jelent, ami nálunk nem annyira jellemző. Most azt hadd ne számítsam már ide hogy élőbeszédben simán járható az, hogy „tegnap voltam moziba’ ”. Ennél azért kicsit cizelláltabb dolgokról van szó.

Volt emellett alkotmányjogi szeminárium is, ahol igencsak fel lett adva a lecke, amikor fel kellett dolgoznom egy 8 oldalas előadást a magántitok védelme és az önkifejezés szabadsága közötti összefüggésekről. Mindezt úgy, hogy a tanár beszédstílusa finoman szólva is nehezen érthető, ebben a japán osztálytársaim (!!!négy) is megerősítettek. Ők úgy írták le a tanár beszédét, hogy ”machine gun talk”, illetve ennek a japánosítottan kiejtett verziójával, meg e próbálom felidézni mert leírva szörnyen mutatna. De legalább tudom, hogy létezik ez a kifejezés, hallottam már korábban, de azt hittem, csak úgy kitalálták.

A lényeg azonban még reggel volt. Régi olvasóim még emlékezhetnek hogy anno kendóztam lelkesen 6 éves gyerekek társaságában (is), mint ilyen kulturális program. Na, ilyen most is van, csakhogy ezúttal valamiért kendó nem indul, maradt három választási lehetőség.

-       Először is lehet dzsúdózni. Ez nekem sose volt szimpatikus, a harcművészetekhez amennyi közöm volt is, mindig inkább azok a válfajok jöttek be ahol nem kell közvetlenül erővel megütni senkit (pl. aikidó).

-       Lehetne zenélni, samiszen, kotó. Namost ezzel két gond van, ami a következő három. Először is, végig seizában kell ülni, ami ez a szörnyű japánülés, amihez nyugati ember alkatilag nagyon nehezen szokik hozzá, mivel a lábunknak más arányai vannak. Ezt nem én találtam ki, japánok mondták. Másrészt aki már látott/hallott engem bármilyen zenés tevékenység közben, annak be kell látnia, hogy számos előnyös tulajdonságom között a zenei hallás még egy nagyon pofátlan önéletrajzba se férne bele. Harmadszor pedig az egész legvégén egy előadás keretében produkálnunk kell magunkat, amihez – a fentiek ismeretében – még jólfejlett exhibicionista hajlamaim mellett sincs sok kedvem. Úgyhogy nem maradt más ezek után mint a…

-       Japán művészet. Ezt egy idős bácsi tartja, és átfogóan semmitmondó nevével összhangban elég sok minden van benne. Rajz, festészet, ilyen kerámia meg ilyenek, meg egy adag művtöri.

Úgyhogy végül ez utóbbi lett a nyerő. Bár ehhez sincs különösebb érzékem – most kap minden valaha élt rajztanárom a szívéhez – de a fenti választékból még mindig ez volt a legvállalhatóbb, és még valamennyire érdekel is, bár a művészetnek eddig leginkább a fogyasztói oldalán, úgymond end-userként voltam csak jelen. Node lássuk, mit lehet ebből kihozni!

Először kicsit érdekesre sikeredett az első óra, mert az órára amúgy még járó diákok szinte mind a kezdő japáncsoportban vannak, akiknek azt mondták, hogy „a héten még nem lesznek órák”, és ők ezt úgy értették, hogy akkor a spec. kulturális órák se. A haladó csoportnak meg ütközik az egyik órájával, de mivel én azt már teljesítettem egy évvel korábban, nekem ez nem volt akadály. Szóval úgy alakult, hogy egyedül vettem részt az órán a rendkívül lelkes bácsi segédletével.

Először is kicsit eligazított, hogy milyen órán vagyok meg mit fogunk itt csinálni. Mint hamar kiderült, egyáltalán nem zavarta, hogy csak én vagyok, tavalyelőtt egy darab embernek tartott fél évig órát minden gond nélkül. Azért remélem, leszünk többen.

Az óra tagadhatatlanul legérdekesebb része az volt, amikor különféle magával hozott festményeket mutatott a bácsi. Ezt a kinyitható képet pl. ő csinálta.

Több érdekes dolog is van ezen. Egyrészt, ez ilyen kihajtható cucc, aminek az esztétikum mellett praktikus szerepe is volt régen. Térelválasztó, egyfajta fal volt a lakásban, de csak ha éppen szükség volt rá: elővették, megnézték, vagy éppen megmutatták a vendégeknek, aztán összecsukták és mehetett a szekrény tetejére. De ha épp vendégek jöttek, és mondjuk rendetlenség volt, vagy beteg ember volt, akit el akartak tenni valahová, akkor az ilyen képek egyfajta paravánként szolgáltak.

Emellett érdekes az is, hogy bár nehéznek tűnik, de az egész papírból van – ezért alakította ki rajta az idő ezeket a papírfalakra jellemző kockákat, mintha minta lenne – és meglepően könnyű. Ami feltűnt még, hogy a térkihasználás elég szokatlan európai szemnek, a kép lényeges része kb. a bal alsó sarokban van, a kép jó egyharmadán semmi nincs. Anélkül hogy részletesen belemennék – nem vagyok szakértő ugyanis – ez a nekünk pazarlónak tűnő mentalitás a japán művészet buddhista gyökereiből fakad, ahol a ”semmi” is ”valami”, egyfajta értékkel bíró dolog. Ez az az üresség, ami az elemek között is ottvan náluk, és igazából úgy tartják, hogy a semmiben bennevan mindennek a lehetősége, ezért értékesebb is adott esetben a tényleges dolgoknál. Valami köze a megvilágosodáshoz is lehet, de ennyire már tényleg nem akarok belemenni, mert nem értek hozzá, utánanézni meg lusta vagyok, ez egy japán gasztró…izé, élményblog, a művészeti hajlammal megáldott olvasók biztos találnak a neten sok infót J

Volt még ilyen bagoly is, ami, bár ránézésre ősinek tűnik, de olyan 60 éves csak kb. Ecsettel, tussal készült, és nagyon megtetszett.

Noshát, ezekután elkerülhetetlen volt, hogy én is alkossak valamit, legalábbis a bácsi nagyon vigyorgott, az meg ezeknél jót nem szokott jelenteni. Miután elkészítettük a tintát – ez itt egy procedúra, dolgozz csak meg az eszközeidért is –, először egy viszonylag egyszerű gyakorlattal próbált volna rávezetni a vonalvezetésre, meg hogy hogy kell vonásokat húzni: egy tusrajzot kellett vékony papíron átmásolni. Na, EZT nem fotóztam le, ami kár, mert ez sikerült még a legjobban. Aztán áttértünk mindenféle egyéb tusfestéssel egybekötött formákra, amik végül a bambuszligetben csúcsosodtak ki. Ilyet biztos, hogy mindenki látott már, jó esetben így néznek ki.

Alant meg az én kreálmányom figyelhető meg.

Close enough.