Történetek a mikrofonból

 Egyre furább számok kerülnek elő karaokézés közben. És most nem csak arra gondolok, amikor kitaláltuk, hogy a - helyiek szerint legalábbis - enyhén koreai kinézetű, és ezért mindenki által "kimdzsong"-nak hívott japán sráccal közösen elénekeljük a Pet Shop Boys-os "Go West"-et, mivelugye hogy Japántól nyugatra Észak-kórea van. Bár ez is fura de vannak furábbak is.

Ennek egyik oka, hogy néhányszor költségkímélő okokból napközben mentünk, ráadásul arra a helyre, ahová elvileg nem szabad bevinni semmit, ezért aztán alkohol nélkül zajlott a történet. Azt meg mindenki nagyon jól tudja, hogy az alkoholnak van egyfajta instant-autotunes hatásmechanizmusa, ravasz módon mind az éneklőre, mind a hallgatóságra. Enélkül azonban nagyon hamar rájön a hozzám hasonlóan bocibocitarkától bikicsunájig ívelő hangterjedelemmel megáldott versenyző, hogy bizony az átlagos és értékelhető számok jelentős része kívül esik a képességein. 

Na ilyenkor fedezzük fel az olyan zenéket, amik már önmagukban hoznak egy olyan szintet, amin se javítani se rontani nem igen lehet bármilyen énekteljesítménnyel se. Külön előny, ha a szám valami olyan nyelven van, amit egyik jelenlévő sem ért. Az egyik ilyen alkalommal felfedeztük, hogy benne van a gépben a román popzene-gépezet egyetlen értékelhető hozzátétele a közös tudathoz, kiejthetetlen című, ezért mindenki által csak "numa-numa-jé"-ként aposztrofált opusz. Az igazi sokk az volt, amikor nem csak az eredetit találtuk meg, hanem egy japán "áthallásos" változatát is. Ez olyan, mint nálunk a "levelet kaptam lájf", tehát az értelmezhetetlen szövegből megrpbáltak hangalaki egyezés alapján japán szöveget produkálni. A különbség az, hogy amíg nálunk ez a műfaj a vasfüggöny porba hullásával beinduló angoltanulási láz áldozataként soha nem tudott igazán szárbaszökkenni, itt ez még mindig töretlenül dívik, annyira, hogy népszerűbb alkotásait feléneklik és kiadják cédénkazettán. Jelen esetben a mi csapatunk állt belőlem, egy szlovén srácból, és egy brazil (illetve japán-brazil), meg egy kínai lányból. Mivel románul egyikünk se tud meggyőzően, ezért naná hogy ezt a "japán" változatot énekeltük. Namost ennél globalizáltabb heppeninget szerint tankönyvekben se találni: értelmetlen japán szöveggel ellátott román számot énekel egy magyar, egy szlovák egy kínai és egy brazil. 

Aki nem hisz nekem itt van a átszövegezett (bár eredeti audio-s) videó macskákkal. http://www.youtube.com/watch?v=f4N2Jzv-FXo

Amúgy legközelebb sikerült bevinni Kelet-európát az intézménybe, na nem ám zeneileg, hanem morális szinten. Ugyanis vannak olyan karaoke helyek ahová ki van írva, hogy szabad alkoholt meg bármit bevinni, míg a többi helyre....nos, ott nincs ilyen kiírva. Nyilván ezek az olcsóbb helyek, mert a biznisz modell azt feltételezi, hogy te majd jól rendelsz 500yenért sört náluk. 

Itt jöttünk mi a képbe. 

A dologhoz tudni kell, hogy a helyiség kialakítása úgy néz ki, hogy bemész, a pultnál jelzed, hogy mit akarsz itt, kapsz egy szobaszámot és oda elvonultok. Ezekben a szobákban ízlés szerint lehet vaksötétet csinálni és nyilván hangszigetelés nem kicsit jó. Ide a szolgáltató személyzet csak akkor jön be, ha te a szobatelefonon rendelsz valamit, és azt meghozzák.

Ezért aztán mi kiokumláltuk (azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy japánok szóltak először, hogy ezt meg lehet valósítani), hogy csak azért mert nincs kiírva hogy ide behozhatnál bármit, fizikailag nem lehetetlen bevinni három raklap sört a táskában, majd azt békésen fogyasztani. Az elhatározást tett követte, hogy ne legyünk teljesen parasztok, meg hogy az átható alkoholszag magyarázható legyen, rendeltünk egy 500yenes sört, ami mocsokdrága, de elkönyveltük úgy, hogy ez a "behozatali díj". Nyilván ha már szabálytszeg az ember, csinálja rendesen, ezért még van négy-öt zacskó chips is előkerült a táskákból hogy hogy nem. 

Mindez csodás módon működött, egészen addig a pontig, amíg meg nem érkeztek a társaságba később csatlakozók, szám szerint ketten. Azt ugyanis elfelejtették velünk megosztani, hogy ők úgy érezték hogy éhesek és rendeltek egy nagy adag sült krumplit még a pultnál. Ezt követően mi döbbenten konstatáltuk sörrel-chippsel a kézben, hogy nyílik az ajtó és néz ránk a kedves pincérlány belibbenve a sült krumplival. Felkészültem rá, hogy most aztán jönnek a szekuritisok és nemhoogy a helyről, de az országból is kirakják a szűrömet.

A drámaszerkesztés elveinek megfelelően itt most a konfliktus előtt egy késleltetést muszáj vagyok közbeiktatni, de higgyétek el, nem véletlen. Voltam ugyanis nemrég megint angolórán társalgási segédcsapatként, és itt hangzott el az egyik japán szájából az alábbi példázat. 

A történet a népek mentalitása közötti különbséget hivatott megjeleníteni azon az alapszitun keresztül, hogy emberek állnak sorba kenyérért, és valaki tapló módon mindenki elébevág. Kérdés, ki hogyan reagálja ezt le. A történet szerzője elvileg amerikai. 

A britek kedvesen felhívják a jóarc figyelmét, hogy tartsa be a sorrendet. Az amerikaiak azonnal gyűlést tartanak, hogy megvitassák, vajon lehetett-e valami jó oka arra a delikvensnek, hogy a többiek elé vágjon. A sort lehetne folytatni, nem emlékszem mindre, de nem is ez a lényeg most. 

Japánokról nem szólt a történet, de a mesélő bácsi azt mondta, hogy szerinte a japánok egy szót sem szólnának, úgy tennének, mintha nem vették volna a dolgot észre, és simán végignéznék, ahogy a szabályszegő előttük vesz kenyeret. Mindemellett belül biztos morcosak lennének rá, de ennek kívülről semmilyen jele nem látszana. 

És most vissza a történethez. A leányzó lerakta a rendelést, majd kiment. Mi rémülten vártunk és figyeltük, hogy most mi lesz, aztán....nem lett semmi. Se egy figyelmeztetés, hogy ezt azonnal fejezzük abba, se kommandósok, se bűntetőpont az esemény végén. Azt is kétlem hogy egyáltalán szólt valakinek a dologról. Szóval úgy tűnik, tényleg működik ez a fajta "konfliktuskezelés" errefelé. 

Még egy érdekesség a témában, hogy nyilván sok nyugati zene van, és ezekhez is van szöveg. Az egyértelmű angol betűs szöveget azonban japán katakanás - hangjelölő szótagírás, amit a külföldi jövevényszavak átírására használnak - felirat kíséri. Namost nekem minden tiszteletem azé, aki tényleg az alapján próbál meg bármit elénekelni, mert bár nagyon próbálkozik akkurátus lenni, de a hangkészleti differenciák nehezítik a helyzetet. így lesz a Bon Jovi klasszikusból "Itszü mái ráifü", és ennél csak meredekebb példák vannak.

De ami ennél is furább, bár írásban nehezen visszaadható, azok a videók. Ugyanis nyilván unalmas lenne csak a szöveget nézni, ezért aztán mögötte megy valamiféle történés. Azonban - kevés kivételtől eltekintve - az eredeti videoklip helyett ez valami más, ami a legritkább esetben van témához, vagy ütemhez igazítva, és jobbára teljesen véletlenszerű. Állítólag egy külön szakma errefelé a "karaoke-videó rendező", de ha ez az eredmény, akkor valszeg nincs túlfizetve szegény. A Highway to hell alatt pl. végig egy amerikai városban közlekedő századelői villamost mutatnak. 

És nem, sajnos magyar számok egyáltalán nincsenek.