A szintlépés fáj, avagy a manus kezének sorsa

Nem akartam ma megint írni de muszáj ezt még most ameddig van jobbkezem mert aztán nem lesz és nem tudom megírni és akkor majd csodálkoztok hogy mér szűnt meg a blog nagyhírtelen.

Szóval az úgy történt, hogy elmentem most megint kendózni egy kisebb (másfél hetes) kihagyás után. Ugyanis jórészt a hideg eltántorított a vándorúttól, kivéve azt az egy alkalmat, amikoris épp meglepetésszerűen karaokézni mentünk, és bizony amikor az a választás áll előttem, hogy vagy 20 perc fagyosszélben bringázás után kell csapkodnom másfél órán keresztül a levegőt, vagy tovább üvöltöm kórusban a józanul is csontrészeg kiállású szlovén haverral hogy "DIÁJOFDETÁJGEEEEEEER!!!!" akkor valahogy az utóbbi nyert. De most megint eljutottam a szent helyre, lángolt szívemben az elhatározás hogy bizony a célom az hogy jó legyek, és oly sok a harc, és a kűzdelem, de győőőőzelem vááár rááááám. 

Na, ennek meg is lett az eredménye.

A mester aki mindig foglalkozott velünk így kedvesen odalép még készülődés közben, és átad nekem egy új fejkendőt (ezt a sisak alá veszed fel), hogy ami nekem van az kicsi meg egyébként is és használjam ezt. Én meghatódtam a szokatlan kedvességtől, mert akkor még nem sejtettem, hogy a levágásra szánt hízót is valami kedves módon elő kell csalogatni az ólból.
A belső mosoly az előkészületek meg a bemelegítés végéig tartott, amikoris a bájosan mosolygó mesterbácsi közölte, hogy megyek a terem túlfelébe a "nagyokhoz". Ez alatt a négy hónap alatt én a mesterünkönt meg a 4 másik kezdő gyerkőcön kívül itt még emberhez nem szóltam, de ez nem gond mert a maszk és a páncél miatt úgyse lehet senkit beazonosítani, úgyohgy bizonytalan lavírozással elkezdtem vegyülni a terem másik vége irányába.

A boldogság nem egészen öt és fél percig tartott, amikoris - mint a mondabeli énekkaros pistike, aki addig volt énekkaros, amíg a többiek rá nem jöttek, honnan jön a zaj - én is lebuktam, hogy, bár az előzőleg gyakorolt alapforma még elég középsz*r módon ment, de amit ebből a következő nyolc lépcsős - előlem eddig balladai homály által takart - formagyakorlatból kihoztam, az "nem kegyetlenűl kurvarossz, hanem aránylag szar" (klasszikusokat csak szó szerint), és kis gondolkodás után az itt felügyelő főmester beutalt engem a nénihez, hogy egy kicsit úgy tegye helyre az beütéseimet meg úgy egyébként is.

Namost ami a következő szűk másfél órában történt, arról nem tudok teljes terjedelmében beszámolni. Tény, hogy eddig ahhoz voltam szokva, hogy a gyakorlatokat - a bemelegítések és pár egyszerű ütés kivételével - úgy csináljuk, hogy sorbaállunk, előttünk a mester, és mindenki egyesével rásom kettőt hármat, majd a mester kioktatja, hogy hol rontotta el. Ebből következően van egy jelentős holtidő-arány a dologban, amikor is van időd egy kicsit relaxálni. A dolog ott romlott el valahol, hogy a többi kezdős arc érthetetlen módon szexualizált megjelenni, és ezért egyedül voltam jelen.

Ebből leszűrhető, hogy itt most ugyanaz a csízió volt a nénivel, csak éppen miután én ütöttem, és ő pár szóval elmagyarázta, hogy mit és hogyan kéne...megint én következtem. Ez megsúlyosbodott azzal, hogy ebben a rohamsisakba oltott grillrácsban nemhogy látni de hallani meg aztán pláne nem lehet semmit, szóval az instrukciókat csak részben dolgoztam fel. Annál is inkább, mert az edzések és az irgalmatlan botcsapkodás keltette ricsaj közepette használt japán instruktori nyelv nem igazán a cizelláltságáról híres. Fejeljük meg még ezt az olyan zénóni paradoxonokkal mint a "gyere közelebb, de ne lépj közelebb", és máris megkapjuk azt a koktélt, amit nekem ott sikerült magamba szólítanom, csak épp esernyő nem volt hozzá.

Szóval kb. 30 perc konstans malenkij robot után irgalmatlan módon lefáradtam, és éreztem, hogy hát nem lesz ez így jó hosszútávon, és most bosszulja meg rajtam az élet, hogy nem voltam katona. Amúgy ez nem tartozik szorosan ide, de máig büszke vagyok rá, hogy egy olyan világban, ahol tejallergiára felmentést adnak a katonai szolgálat alól, én NEM alkalmatlan voltam. Kéremszépen én póttartalékos lettem volna, ha a kunczegábor bajsza nem visz keresztül jó két évvel később a törlését az egész miskulanciának. Azt, hogy pontosan mit a póttartalékos szerepe a haza védelmében, soha nem tudtam meg, anyám álláspontja az volt a doloról hogy "az, akit a nők és a gyerekek után visznek bevetésre".

 Mindenesetre ez az előélet se adott elég szívósságot ahhoz, hogy megbírjam a kiképzést amit a látszatra 60, tehát valószenűéig 110 éves néni biztosított. Az életkor errefelé ugyanis egy elég hihetetlen dolog, én már nem merek tippelni. Van itt három bácsimester, a "fiatal" aki velünk foglalkozik, a "főmester", meg az "idős kopasz bácsi". Namost ezek közül 3 hónap után derült ki a fiatalnak vélt szénfekete hajú és mosolygós teljes fogsorú mesterünkről, hogy idén lesz 70. Ezek után a többit tippelni se merjük. Szóval próbáltam ellenállni, merhát mégse szakadhatok bele valamibe, amit ez a 60 év körüli néni is kibír.

Ez a taktika egy darabig be is vállt, de aztán jött a kote. A kote az kérem nem más, mint egy ütésfajta, amelyet precízen a kardforgató csuklóra mérnek, ilyen progresszív lefegyverzési filozófia jegyében. Az egész procedúra alatt közted és a bambuszkard között egy megdicsőült orkánkesztyű áll, amelyről én az elején joggal hittem, hogy megóv majd a bajtól.
Hát nem óvott meg. Az első kapott ütés után még azt hittem hogy csak elmérte az áramerősséget a néni, az ötödik után elkezdtem fintorogni - amiből persze a maszk miatt semmi se látszott - a huszonötödik után pedig elkezdtem azon gondolkodni hogy ez nem e ilyen bújtatott elhajtási stratégia akar lenni. vegyük ehhez hozzá, hogy én elég jól tűröm a fájdalmat, családi anekdóta, hogy - mivel gyerekként a gyógyszer szétrágás nélküli lenyelése elnevezésű képzetségre sajnáltam a szkillpontot - mindig szurit kértem gyógszer helyett, ha volt ilyen opció. Na itt ez nem segített.
A dolgot tetézte, hogy a néni persze ravasz módon ráérzett, hogy nekem ez az ütésfajta megy a legkevésbé - persze, mert kiment a kezemből az érzés a bekapott találat után és nem tudtam megismételni, amit ő csinált -, ezért az óra jelentős részében ezt gyakorolta.

Az óra utsó 5 percében aztán megszánt, és kitalálta, hogy most figyeljem, hogyan csinálják az ügyes emberek az ennél 20x nehezebb gyakorlatokat, miközben ő merészen kritizálta őket, hogy bizony ők is elrontják ezt.

Amikor ezeket a sorokat írom, még működik a jobb kezem, de egyre progresszívebb lila foltok jelennek meg rajta a monitorfénynél. Asszem veszek egy beszédfelismerőt.