Iskolapad 2.

Azért még mindig meg tudok lepődni. Ti gondoltátok volna, hogy van a világnak olyan szeglete, ahol az "Ice, ice, baby" nem mond az embereknek semmit?

Kitavaszott ugyanis itt teljes erővel, ezért tegnap délután órák után kitaláltuk, hogy leugrunk az egyetemi kisboltba fagyiért, - errefelé ezt "ájszü" néven emlegetik, ősi japán szó - én meg teljesen automatikusan elkezdtem dúdolni a klasszikust. Meg is kaptam az tipikus, csendes őrülteknek járó nézést a többiektől, hogy ez mi, és hogy magyar dolog e. Egy nagyon rövid másodpercig elgondolkodtam annak a kultúrtörténeti vonatszerencsétlenségnek a lehetséges kimeneteleit, amik abból fakadhatnak, ha én hazánk fiának tüntetem fel a világ legfehérebb repperét, de azán ez ellen döntöttem. Elmagyaráztam, meg is mutattam nekik a vidót, életre szóló lelki sérüléseket kreálva ezzel, de tetszett nekik!!!

Most kérek mindenkit hogy képzelje el azt a világot, ahol egy rakat huszonéves ázsiai csaj Vanilla Ice táncos rohamai láttán a "menő" kifejezést használja teljesen őszintén.  ("恰好いい!!!!" volt a pontos reakció)

Mondjuk nem kéne meglepődnöm, találkoztam egyszer itt egy sráccal, aki nem tudta, kicsoda Elvis. Bár ezért a többiek is furán néztek rá.

Kicsit a szerdai óráimról. kettőt adott belőlük a jószerencse, az első a "nemzetközi kommunikáció" óra. Ez az, amit a tanár kifejezetten kért, hogy vegyük fel, és mostanra kiderült, hogy miért.

Mint már sokszor írtam, Japán meglehetősen elzárt ország, az átlag japán leélheti úgy az életét, hogy nem is találkozik külföldivel. Bár mindenki, akivel én találkoztam, nagyon kedves, nyitott és segítőkész - sokkal inkább, mint az ezeréve Európa kellős közepén dekkoló honfitársaim hasonló helyzetben - de tagadhatatlan, hogy az idegentől és az ismeretlentől való felelem és az ebből fakadó ellenérzések az átlagos japán emberben azért ottvannak. 

Ez az óra ezen akar változtatni némi kulturális alapvetéssel (sztereotípiák, kategorizálások, ilyenek), valamint sok gyakorlati kommunikációs feladattal, aminek keretében a résztvevő kb. 60 japán a kb 15 cserediák körü gyűlve kis csoportokban beszélget velünk. 

Namost ez elég fura érzés. Kicsit úgy érzem magam, mint az állatkerti állatsimogatóban, csak épp a kerítés túloldalán, mert kb. hasonló jellegű érdeklődést kapok, mint egy újszülött zsiráfkölyök kapna a szafariparkban. Vagy talán lehet hogy a rájasimogató jobb hasonlat lenne, mert egyfajta távolságtartással vegyes csodálat árad a legtöbbjükből, pár perc után nagyon jól el lehet velük beszélgetni, de az elején komolyan látom rajtuk, hogy nem biztosak benne, hogy nem fogok megharapni valakit. Nyilván mosolyognak folyton, de ez ugye itt alap :)

Akiben esetleg felmerülne, hogy erről fél év után miért csak most szólok, kis tisztázás: azok a japánok, akikkel eddig volt szerencsém megismerkedni, valamilyen módon mind akarták ezt. Legtöbbjük tagja a cserediákok köré szerveződő nemzetközi körnek, mások mindenféle nemzetközi csereprogramokban vesznek részt, vagy éppen angolul tanulnak, ilyesmik. Egyszóval ők fel vannak készülve, sőt, tapasztaltak ebben az élményben. 

Akik nem ilyen háttérrel érkeznek, azoknak elsőre nagyon fura a fehér ember. Volt már, hogy megállítottak az utcán, hogy én mit csinálok itt. Ennyire szokatlan az átlag japánnak a külföldi. 

Ezek a főleg elsőéves diákok is ebbe a csoportba tartoztak, ezért jött át ennyire ez az állatkerti hangulat. Nem mondanám hogy rossz, de elsőre fura :) kíváncsi vagyok, mi lesz ebből a továbbiakban.

A másik óra aznap a "japán, mint idegen nyelv" óra volt. Ebben az a legviccesebb, hogy a célja, hogy a japánokat vezesse rá arra, hogy a nyelvük hogyan működik. Itt jött le az, hogy ők mennyire teljesen más szemmel nézik a saját nyelvüket mint mi. Még a szófajok felosztása is teljesen más helyenként, totál máshogy kategorizálják a szavakat. Adott esetben nem volt biztos nagyrészük abban, hogy az adott szó ige, vagy melléknév e. Mi külföldiként megtanultuk, hogy a szófajokat jórészt a szó végződése alapján el lehet különíteni, de bennük ez nincs meg egyáltalán. 

Simán elkövetnek ezért olyan hibákat - pl. melléknévként ragoznak egy igét - ami egy külföldinek eszébe se jutna.

Másik érdekesség, hogy totál máshol húzzák meg a szóhatárokat. Amit mi egy igének nézünk, azt ők helyenként 2-3 részre is fel tudják szeletelni, és minden résznek neve van. Mivel ezen a pontos is nagyon hasonló a magyar és a japán nyelv, példának azt tudom felhozni, mintha az "elvitethetném" nem egy szó lenne, hanem "el-vitet-het-ném" négy szóból álló összetétel. Amikor a tanár megkérdezett, hogy mit gondolok erről, és mondtam hogy szerintem ez az egész egy szó, akkor mondta, hogy van elég sok japán nyelvész is, aki így gondolja, de nincsenek többségben. Még :)

Mivel szép hosszú bejegyzés lett ebből is, ezért a csütörtököt meg a pénteket külön kapjátok majd meg, bár valszeg egy pakkban.