Japánban járt az ősz: Prológus

Öveket becsatolni, 10 részes útinapló következik mostantól, ha minden jól megy, akkor naponta!

Az történt ugyanis, hogy most az egyszer jó okom volt a hosszabb szünetre, elmentem ugyanis bő másfél hétre otthonról egy őszi körutazásra. Az apropót az adta, hogy egy régi ismerős döntött úgy a sorozatos figyelmeztetéseim ellenére, hogy ő bizony meg akarja Japánt nézni, én meg nagy duzzogva ráálltam, hogy körbekalauzolom :D

Ez ugyan némileg meg többe került, mint elsőre gondoltam, de minden egyes yent megért, sőt! Bár az anyagi helyzetemre nem mondható most egy ideig, hogy rózsás. Nem, sokmindennek lehet nevezni, de rózsásnak nem. Ha már mindenképp valami virághoz kell hasonlítani, akkor olyan szegfűs. Az a fajta, amit a temetőbe vittek halottak napján, miután az utsó pillanatban megvettek a boltoson rajtamaradt készletekből, megfagyott, elszáradt, aztán meg lelegelte a zöldjét egy arrajáró yeti, a maradék beleesett a tavaszi olvadássokkor keletkező pocsolyák egyikébe a sír mellett, és most csendben rohad a májusi esőben. 

Na de titeket nem ez érdekel, hanem a móka, a kacagás, és az amatőr gasztrófotók tömege! Kezdjünk is bele az eposzi történetbe, amely Tokyoban indul, az utazás kezdete előtti pénteken. Mivel korán kellett a reptérre mennem, felmentem ugyanis egy nappal előbb a fővárosba, ami kifejezetten jó ötletnek bizonyult, így tudtam ugyanis találkozni egy régi kedves ismerősömmel, akivel ezer éve nem láttuk egymást. Elmentünk egy, a vonatállomáshoz közeli hagyomás japán vendéglőbe. Kénytelen vagyok a vendéglő szót használni, mert kicsit nehéz belőni, pontosan milyen helyen is voltunk. Izakayának – ez ugye a japán pub – nem mondanám, mert nagyon sokféle kaja volt, amiket önmagukban, mindenféle menü vagy kurzus hiányában is lehetett rendelni, ehhez ugyanakkor sokféle koktél meg egyéb alkohol is rendelkezésre állt az étlapon, konkrétan szakéból tájegységekre bontva ajánlgatták a híres/finom fajtákat. Figyelembevéve, hogy a következő napom elég feszített tempójúnak ígérkezett, annyira inni nem is akartam, úgyhogy ezek most kimaradtak, összeettem viszont mindenfélét, mert a helynek több specialitása is volt, ezekről jön most képes beszámoló.

 Első jelentkezőnk a tojásrántottás…cucc. Olyan omlett-szerű állaga volt, de a japán ismerős – meg az íze – biztosított róla, hogy ebben sokminden bele van sütve, ettől különleges. Többek között hal biztos volt benne valahol, de minden össze volt benne keverve, ezért nehéz volt az ízeket elhatárolni. Finom volt, de eszméletlen tömős, ketten ettük ezt az aranyrúd méretű darabot, és azt hiszem maradt is egy kevés belőle. Viszont pandás!

Ez itt a konyaku. Nem, ez nem a „Konyak” japános átirata, bár kétségkívül hasonló a kiejtés. Erről nehéz lesz beszélni, mert ez egy olyan étel, amit nem igazán tudok hovatenni, már a hűtőn kívül. Íze tulajdonképpen nincs, vagy legalábbis nem lehet behatárolni, állaga viszont van. Egy nehéz, kocsonyásan remegő, sűrű dolgot képzeljetek el. Töltve nincs semmivel, jellemzően más dolgok mellé eszik (volt a később bemutatásra kerülő levesben is!) az állaga miatt. Nemtom nálunk van e ilyen étel, amit nem azért eszel mert jó ízű, hanem mert ”érdekes” enni. Úgyhogy nem is azt mondom rá, hogy ízlik, de mindenesetre egy élmény, időnként szívesen eszem.

Volt ilyen leves, ami kicsit a nabéra hasonlít (erről tavalyelőtt karácsony környékén már volt szó) annyiban, hogy van egy forró lé amiben csomó zöldség, meg esetleg némi hús. Ez nagyon finom volt, elvileg valami különlegesség Yamagata megyéből. Volt benne vagy 3 féle krumpli, azt meg egyrészt amúgy is szeretem, másrészt ritkán eszek, szóval külön örültem. Ja igen, ez egy érdekes dolog itt Japánban: Ahogy az eszkimóknak van egy kiló szavuk a hóra, nekünk meg a lovakra, úgy itt a krumpliból van vagy 10 féle. Én úgy nőttem fel, hogy a krumpli az mindig krumpli, van ugye újkrumpli, de az meg elvileg ugyanaz csak új. (Tudom, okos vagyok) Itt viszont van rengeteg féle, amik ízükben is eléggé eltérőek, de mindegyiknek van valamilyen krumplis jellege. A legkülönlegesebb az édesburgonya (na erről legalább már hallottam), aminek kifejezetten süteményíze van. Ebbe mondjuk olyan pont nem volt, de nem is ment volna hozzá. Konyaku ebben is volt, gondolom ilyen levesbetét jelleggel.

Csak a nagyképen látható az edamame, ami hangzatos neve ellenére egyszerű zöldborsó. Hogy miért szerepel itt, annak oka nem a létezése, hanem hogy mihez eszik. Ez ugyanis náluk amolyan sörkorcsolya jelleggel italozásokon kerül az asztalokra. Érdekes módon működik, bár azért a sósperecet nem veri kenterbe. Mondjuk ez a műfaj itt amúgy is elég érdekes, egyszer majd mesélek a sörözések koronázatlan királyáról, a szárított tintahalcsemegéről :D

Volt még saláta is, ami annyira mondjuk nem űrétel mint a többi, bár volt benne rák, amit instrukciók hiányában kicsit nehéz megenni mert nem egyértelmű, mely részei ehetőek egyáltalán.

Szóval jó hangulatban telt a vacsora, meg is beszéltük hogy másnap meg még egy nap ő is velünk tart pár látványosságot megnézni, ami kifejezetten jól jött, lévén hogy csodás japántudásom azért egy ponton megáll, és az ezeréves buddhista templomok melletti információs szakszövegből meg a különféle templomfeliratokból nem sokat értek. Az meg elég karcsú lenne, hogy járjuk a szent helyeket, én meg sztoikusan ”Ez itt egy templom. Ez meg egy másik” jelleggel szórakoztatom a nagyérdeműt, mint ahogy tették ezt egyszer a német kancellárral a legenda szerint a magyarok egy madárnézős diavetítésen.

Este az olcsóság jegyében kapszulahotel! Erről is voltmár szó, de akkor nem tudtam fotózni és egy neten talált képet raktam be. Most megcsodálhatjátok teljes ”mélységében”. Szó szerint.

Mára ennyi, holnap pedig folytatjuk 500 éves templomokkal és a sógun sírjával. Többek között.