A dolog úgy alakult, hogy 4 napot voltunk
Tokyoban, bár ebből csak két napot töltöttünk ténylegesen a városban. Bár ezek
nem egymás után következtek, de összevonom őket itt most egy bejegyzésbe a
hasonló tartalom okán.
Első nap
Először is nem vesztegettük az időt, a reptérről
rögtön városnézésre indultunk délután. Első úti célunk a város északi szeglete
volt, amit templomnegyednek hívnak, és eddig még én se nagyon jártam arra. Nem
véletlenül, mivel metró nem jár arra, a Tokyoi buszközlekedést meg eleddig
elkerültem. Namajdmost! Szerencsére az előző postban említett ismerős velünk
tartott, úgyhogy nem egyedül kellett kiigazodnom ebben a kérdésben szerencsére.
A vártnál gyorsabban haladt velünk a gépezet az aznapi első állomásunk, egy
régi villa irányába.
Erről azt kell tudni, hogy valamikor a 20-as
években épült, és a tulaja egy gazdag vállalattulajdonos volt. A cél az volt,
hogy a kor viszonyainak és divatjának megfelelően egy korszerű luxusvullát
építsenek, hát mit mondjak, sikerült. Külön érdekes volt, hogy bár ebben a
korban dúlt a nyugat-imadat Japánban, ilyen szempontból meglehetősen
visszafogott a kégli, a nagyrésze inkább hagyományosan japános. Hatalmas
területen terül el, van hozzá három külön épület, kert, meg minden amit el
lehet képzelni. A család három generáción keresztül lakta, aztán a város
megvette tőlük, mert a magas adó kezdett kényelmetlen lenni egy olyan monstrum
esetében, amit lakni ugye már rég nem laknak. Ezért lett most egyfajta múzeum,
ami bemutatja, hogy milyen körülmények között éltek 180 éve...már ami a
gazdagokat illeti.
A legnyugatosabbnak még ez a szoba nézett ki, székek,
asztalok, mindez akkor elég nagy újításnak számított. Persze egyből lejön, hogy
nem Londonban járunk, de a szándék azért érzékelhető.
Egy átlagos folyosó, ebből azért már látszik, hogy a fő
csapásvonal jóval japánosabb. Az egész komplexum amúgy nagyon nyitott volt, sok
tolóajtóval és napfénnyel, meg kilátással a kertre.
Ez egy kis napozószoba volt, ahol kert-hangulata lehetett
a nagyérdeműnek anélkül, hogy ki kellett volna ténylegesen mennie a házból,
gondolom télen örültek neki nagyon. Ez szintén a modernebb része a háznak,
üvegablakok és asztalok, székekkel. Egyik sem volt jellemző errefelé korábban.
Ezek itt két tipikus szoba, volt belőlük vagy 10, itt laktak jellemzően. Az elsőben a bútorzat majdnem teljes hiánya nem bug, hanem
feature : ) Csak sejtem, hogy a földrengések gyakorisága miatt alakulhatott
így, de egyáltalán nincsenek errefelé agyonbútorozott szobák, és nem is voltak
soha. A szék eleve egy modern újítás neki, a nagy, nehéz szekrények úgyis csak
rádőlnének valakire (külön tárolórészek voltak), ágy nincs mert a földön
aludtak, a kis étkezőasztalt meg csak evéskor hozták be. Az a kis íróasztal a saroknál volt a teljes berendezés. Ebből kifolyólag az
átlag japán szoba elég puritán benyomást kelt. Azért a második képen láthattok
egy jobban berendezett darabot is, de kb. ez a max.
A konyha. Itt is látszik mennyire el voltak itt anyagilag
eresztve, a konyha akkora önmagában, mint az én egész lakásom. Volt benne
minden, mondjuk egy elég népes családra kellett főzni. Külön pluszpont a
tűzhelyért, szerintem dédnagyimnál láttam hasonlót anno. Még egy tárolószekrény
is volt a közelben.
Volt még egy kis idő a délutánból, ezért ellátogattunk
egy sintó szentélybe, ami egy nagy park közepén volt, ilyen árnyas-ligetes
helyen. Bár a sintónál mindig gondban van az ember, nehéz megmondani, hol ér
véget az erdő, és hol kezdődik a templom. Nagyon hangulatos volt, tudnék róla
még írni, de higgyetek nekem, annyi, de annyi szentélyről lesz még a szó a
következő napokban, hogy csak na. Most elégedjetek meg a képekkel :)
Második nap
Egy gyors reggeli után el is indultunk az aznapra
kitervelt szó szerint fő műsorszám, a kabuki-színház felé. Első körben csak a
jegyet vettük meg, délutánra kellett visszamenni. Azért itt se csúnyák a
színházak, nem nagyon kellett keresgélnünk, eléggé kirítt a sok modern épület közül.
Ezután elmentünk megnézni az Asakusa templomot, amiről
annyiszor volt már szó, hogy nem igazán részletezném megint. Elég sok időt
eltöltöttünk a templom bejárata és a főszentély közötti bevásárlóutcában, ahol
szembesülni lehet az összes létező ajándéktárggyal, amivel egy külföldi, vagy
japán hazatérhet. Szobrok, ruhák, festmények, ékszerek, hűtőmágnesek, ezerféle
édesség, legyező, papucs, kerámiák, és amit még akarhat az ember. Ha valaki egy
helyen akarja az összes ajándékvásárlását lerendezni, ennél jobb helyet nem
igen talál.
Mivel volt még egy kis időnk az előadás előtt, elmentünk
megnézni a színház közelében lévő egyik buddhista templomot, aminek
sajántssága, hogy indiai stílusban épült, és ezért sokkal inkább hasonlít egy
katolikus templomra, mint bármi másra. Nagy, egybenyíló tér, fő és mellékoltárok,
még orgona is volt benne! Erről is megelékeztem már korábban, szóval az érdeklődők
egy katt után találnak bővebb infót és képeket.
De elég a csigázásból, úgyis mindenki a kabukiról akar
hallani! Az átlag európai annyit tud erről, hogy ez egy japán színházi műfaj,
sokat mozognak benne díszes ruhákban és mindenki szamuráj. Őszintén szólva, bár
tanultam a dologról, sokkal több konkrétumom nekem sem volt, ezért kíváncsian
vártam, mi is fog kisülni a dologból.
Először is az van, hogy
elég sokan lehetnek még a japánok között is hasonló helyzetben, mint én. Van
ugye egyrészt a nagy, 5 órás kabuki előadás, amire több guriga jen beülni, és
elviszi egy teljes napodat, van benne több szünet is. Erre még közülük is
kevesen vállalkoznak, főleg úgy, hogy fogalma nincs az embernek, milyen is lesz
igazából, arról nem is beszélve, hogy kicsit olyan, mint magyar opera:
hiába beszélnek magyarul benne, elég nehezen érthető a szöveg. Ehhez itt most
vegyük hozzá, hogy archaikus japán nyelven van, amit még a helyiek se értenek
meg sokkal könnyebben, mint mondjuk mi az ómagyar mária siralmat. Ennek
fényében egy teljes előadásra beülni elég kockázatos vállalkozás. De semmi
vész, van megoldás! Vannak ugyanis rövid előadások, amik csak 45 percesek. Ezek
jellemzően nem teljes darabok, hanem egy hosszabb kabuki-darab leghíresebb
felvonásai, amiknek jellemzően önmagukban is van értelmük, kicsit olyan, mint
amikor az ember csak úgy beleteker mondjuk a ponyvaregénybe, és megnézi az órás
jelenetet. Szóval ezek a 45 perces darabok önmagukban is szórakoztatóak,
függetlenül attól, hogy az ember ismeri-e a teljes történetet vagy sem. Annyi a
dologban a csavar, hogy ezek tényleg olcsó jegyek, viszont a kakasülőre
szólnak, felidézve az emberben a Jókai-regények diákhangulatát. Emellett már jó
előre sorba kell állni, mert egyáltalán nem biztos, hogy ülőhelye is lesz az
embernek, nekünk szerencsére lett, bár nem kis tortúra árán. Egyszer odamész sorban
állni a jegyért, aztán visszamész sorban állni a beengedéshez is, és eleve
odamentünk a legelején még egyszer hogy megtudjuk, egyáltalán mikor van műsor.
Persze a jegyeket csak egy meghatározott időponttól árusítják, előre nem lehet
őket megvenni, és van olyan 200 összesen. Szóval szép kis tortúra volt, de
ennek ellenére nagy volt a tömeg, biztos nem véletlen a rendszer. Mindennek
ellenére végül bejutottunk, és elkezdődött az előadás!
Kicsit úgy vagyok ezzel,
mint a nó előadásról szóló bejegyzésnél. Nehéz egy színielőadást szavakba öntve
visszaadni, bár a nónál ez jóval kézzelfoghatóbb és földhözragadtabb. A
történet szerint egy Edoba (Tokyo régi neve) érkező szamurájt megtámadnak a
rablók, de ő legyőzi mindet egy inkább humoros, mint hősies küzdelemsorozatban.
Ezt meglátja az egyik helyi uraság, aki elámul a szamuráj harci tehetségén, és
szállást biztosít számára.
Lássuk először a
színházat magát. Belsőre meglepően hasonló elrendezése volt, mint egy nyugati
színháznak, nézőtér, páholyok, a kakasülő, zenekar, színpad. Az egyetlen komoly
eltérés az, hogy itt a színészek a nézőtéren keresztül, egy emelvényre ácsolt
folyosón jönnek be, és vonulnak le. Gondolom azok a legdrágább helyek, amik
ennek a környékén vannak. A kakasülőt viszont szó szerint kellett érteni, kb.
45 fokos szögben lefele kellett nézni, hogy rálásson az ember a
színpadra.
A Színészek nem viselnek
álarcot, viszont a ruhájuk díszes jelmez, és az arcuk is festett helyenként. A
színpad rendesen meg van csinálva, díszletek mindenfelé, nem kell elképzelni a
teljes helyszínt két fenyő alapján. A zenekar érdekes, bár konkrét zene is van,
de inkább egyfajta hangeffekt-generátor szerepet töltenek be, pl. kardcsattogás
meg ilyenek a harcjeleneteknél. Mindez elég újszerűen hat, és meglepően hatásos
volt.
A darabban szerencsére
ne m sokat beszéltek (talán ha a harmada lehetett szöveges rész). Szerencsére,
mert ilyen magas hangú recitálás szerű, se nem éneklő se nem beszélő hangon
adják elő a mondandójukat, minimális zenei aláfestés mellett, eléggé régies
nyelvezettel. Ebből bevallom, leginkább csak a kötőszavakat értettem, a témát
úgy ahogy követni tudtam, de a nüánszok már elvesztek sajna. Ez a rész inkább érdekes,
mint élvezetes volt.
De a darab nagy része
szerencsére nem ez, hanem az a jelenet volt, amikor az útonállók bandája
rajtaüt főhősünkön. Na itt valami olyasmi jött, amire nem számítottam, ugyanis
itt derült ki számomra, hogy a kabuki nem egy "komoly" műfaj, hanem
egy humoros előadásforma. Elég nehéz visszaadni, hogy mi történt, de
képzeljetek el egy olyan mixet, amiben ott van a 7 szamuráj, a Kill Bill első
részének a végén lévő tömegcsata, és a Bud Sepncer-Terence Hill filmek. A sok
rabló ugyanis - bár néha egyszerre is jelen voltak a színen - leginkább
egyesével, kettesével próbálta eltángálni a főszereplőt, aki a lehető
legváltozatosabb módokon számolt el velük. Mindezt nagyon ötletes kelléktárral
megoldva reprezentálták. Az egyik támadónak pl. levágta a lábát, ami egy
műanyag láb-protézis formájában le is vált és ő meg egy lábon elugrált a
bozótba. Egy másiknak a hátsójából vágott ki egy darabot, amikor is annak
ruhájából leesett egy darab és alatta vörös szövet volt, így jelezvén hogy ő
bizony vérzik. Volt amikor a szereplők bújócskázni kezdtek egymással, meg
sokszor megpróbáltak lesből támadni rá amolyan tomésdzserrisen, amit persze
mindig az utolsó pillanatban észrevett.
Szóval érdekes volt, nem
mondom, hogy beülnék egy 5 órás változatra, de ilyen töménységben egy bőven
érdekes élmény!
Ja, és a Word szerint a "kakasülő" dúrva, obszcén, vagy bántó szó. Én szerintem meg rossz az, aki rosszra gondol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése