Szent helyek

A Hiroshima-trip záróakkordjaként Ise városba látogattam el, ami Osakától olyan 3 óra vonattal. Erről a kisvárosról tudni kell, hogy Japán ősvallásának, a shintonak a legszentebb helye, kb. az egész ország vallási központja található itt. Egészen pontosan két szetély van itt, egy "belső" és egy "külső" szentély. A kettő közül a belső szentély a nagyobb és a híresebb, itt található meg többek között a napistennő, Amaterasu esszenciájának egy darabja is, emellett van egy olyan része, ahová az egyszerű földi halandót be sem engedig. A szentély legszentebb részébe ugyanis csak a császár - aki praktikusan főpap is - nyerhet bebocsátást, és ő is csak évente egyszer megy oda, nagy ünneplés keretében. Ez a rész teljesen le van kerítve, nem is lehet belátni, csak az épületek teteje látszik ki a kerítés mögül.

Szerencsére nagyon jó idő volt, ami nem egy hátrány, tekintve hogy a shinto templom jellemzően nyitott. A város amúgy tényleg elég kicsi, olyan 20 perc buszozással valamennyi fontosabb látványosság elérhető, de első utam a gyalog is megközelíthető külső szentélyhez vezetett. Már az odaúton lehetett látni, hogy a város fő jellegzetessége ez lesz, volt egy véletlenszerű Torii-kapu menetközben.

 

A szentély megnevezés elég semmitmondó ebben az esetben, helyesebb lenne inkább parkról beszélni. Az egész terület ugyanis, ami a szentélyt alkotja, egy zöld, erdős-ligetes térség, helyenként elszórva kisebb-nagyobb épületekkel. Néha az ember 5 percig is sétál a kaviccsal felszórt úton a totális csöndben - már ha épp nincs tele turistákkal a hely - mire épületbe botlana. Azért időnknét felbukkan egy-egy Torii-kapu, ami biztosítja az embert arról, hogy még mindig egy "templomban" van. Nyilván a shintohoz jobban illik ez a fajta megközelítés, mivel ugye eszerint a fáknak, ligeteknek és különféle helyeknek is van saját kamija. Persze azért hogy legalább a bejárat egyértelmű legyen, egy kis patakon átívelő híd jelezte hogy innentől szent helyen járunk.

Itt szerencsére rögtön adtak egy tájékoztatót, amiben minden fontosabb tudnivaló benne volt, valamint a bejárathoz közel volt még egy kis múzeum is, ahol az ember "hangulatba jöhetett" és megnézhetett egy bemutatófilmet is a szentélyek szokásairól, történelméről.　Itt beszéltek részletesen arról a semmilyen más vallásra nem jellemző szokásról, hogy az egész szentélyegyüttest 20 évente az utolsó szögig újjáépítik. Véletlenül éppen idén történik ez, ezért ahogy jártam-keltem, azzal a nyugati fejjel s vallással nehezen összeegyeztethető dologgal találkoztam, hogy lépten-nyomon munkások jártak-keltek, és folyt az építkezés. Ilyen csiki-csuki elven oldják meg a dolgot, szóval nem a régi épületet bontják el és építik fel az újat a helyére, hanem egy kicsivel arrébb húzzák fel ugyanazt az épületet még egyszer. Ezért sok helyen látni lehetett, ahogy két teljesen egyforma épület áll egymástól alig 10 méterre, az egyik mintha a másik makettje lenne, annyira új volt hogy még friss deszkaillat lengte be az egészet. Ez a népes zarándoksereget egyáltalán nem zavarta, a lelkes kopácsolás zajától kísérve álltak sorba az egyes szentélyeknél. Az egész hely ugyanis tulképp nem más, mint sok kis szentély együttese, mindegyik más kaminak szentelve. A feliratok tanúsága szerint van olyan szentély, amiben ténylegesen ott van a kami, míg máshol csak az esszenciája, vagy éppen "csak" neki van szentelve a hely. Emellett lehet persze látni az elmaradhatatlan étel és italosraktárat, ahol az áldozatra szánt élelem van, valamint a különféle omamorikat és egyéb kegytárgyakat árusító épületeket. Jó másfél órába telt az egész külső szentélyt bejárni, pedig méretre nem olyan hatalmas.

Itt találkoztam még a szentély szent lovával! Ilyen is volt, két fehér paci, egy külön karámban nézték vidáman a járókelők forgatagát.

Ezt követően tartottam egy kis szünetet, lévén hogy bőven ebédidő volt és kezdtem megéhezni. Szerencsére a városban nem csak szentélyek vannak, hanem egy Okageyokocho nevű hely is, amit leginkább a város régi bevásárlónegyedeként tudok leírni.

Az egész ilyen régi jellegű házakból állt, és mindegyikben valamiféle bolt volt található, három kategóriában:

- Étel-édesség

- Ajándéktárgyak

- Szolgáltatás

 

Kis, zegzugos utcák és hatalmas tömegek mindenfelé. Fő célom elsősorban az ebédszerzés volt, hamar meg is találtam a főtér közelében azt a tésztázós helyet, ahol a város egyik nevezetességét, az Ise-udont árulták. Ez az étel a ronda és finom kategória éllovasa: mivel a hideg tésztára egy nyers tojást birítanak rá, szép nem lesz, cserébe nagyon jó íze volt.

 

Miután kicsit jártam-keltem a helyen - számos ajándéktárggyal gazdagodva - feltűnt, hogy meglepően sokan járnak-kelnek jégkásával a kezükben. Mint kiderült, a környék másik fő jellegzetessége a zöldteás jégkása, amit még édesbabbal, és zöldtea-zselékockákkal dobnak fel egy kicsitn. Omnomnomnomnom.

Meg kell még említenem, hogy itt akadtam rá Japánban történő tartózkodásom első go-szalonjára. Sajnos időhiányban játszani nem tudtam, de legalább végre LÁTTAM olyan embert aki játszik ilyen itt, pedig már kezdtem feladni.

Végül aztán négy óra előtt nemsokkal a belső szentély felé vettem az utam. Ez itt a shintoizmus legszentebb helye, ennek megfelelően - főleg az újjáépítés éve miatt - tele volt emberekkel. Hasonló volt, mint a külső szentély, de jóval nagyobb, szélesebb utakkal és jóval több szentéllyel. Itt is nagy elánnal folyt az újjáépítés, a szentélyek nagy része már át volt helyezve az új helyre, de néhány még a régi helyén állt. 

 

Kicsit fura érzésem volt, miután kijöttem és hazafelé zakatolt velem a vonat, először nem is igazán tudtam, hogy miért. Valahogy az egész eléggé más volt, mint amire készültem. Aztán rájöttem a dolog nyitjára. Nálunk a szent helyekhez és a templomokhoz egyfajta régies, antik érzést kapcsolnak az emberek. Valahogy az van mindenkiben, hogy a vallás az ilyen régi és ősi dolog: ősi szent könyvek, többezer éves előírások, avitt szövegek. Nagy, komor, sötét épületek. Aztán itt meg szembetalálom magam az ország vallási központjával, egy erdős-ligetes hellyel, ahol az összes épület és - elvileg az istenség lényegét is hordozó - szentély jó ha három hetes, és úgy általában 20 évnél sohasem idősebb. Ennek az elve elvileg amúgy az, hogy meg kell újítani az energia körforgását, de a lényeg szerintem nem is ez. Inkább arra csodálkoztam rá, hogy az emberek mennyiféleképp keresik a természetfelettivel a kapcsolatot: vannak akik nagy, komor templomokat emelnek, mások tornyokat, vagy éppen templomegyütteseket hoznak létre. Aztán itt van ez, egy teljesen más világ, és elvileg ugyanazt a dolgot próbálja megfogni, valamilyen formába önteni, mint a Mátyás-templom. És a dolognak van valamiféle megfoghatatlan hangulata. Valahogy ezeket a ligeteket járva, a Torii kapuk alatt áthaladva, és sorban meghajolva az egyes szentélyek előtt arra kellet rájönnöm, hogy valóban, a transzendenshez nagyon sokféle út vezet, de végülis ugyanoda fut be valamennyi. És hogy milyen jó dolog az, hogy mindenki - legyenek egyes emberek, vagy éppen egyes népcsoportok -  megtalálhatja a hozzá legközelebb álló ösvényt.

Vezessen az éppen egy kolostor folyosóján, és pagoda mellett, egy zsinagógába, vagy akár egy ilyen nyugodt, késő-nyári ligeten át, miközben a kamik éberen figyelnek a lombok közül.