Hiroshima, első rész

Amelyben arról lesz szó főleg ami kb. mindenkinek és a kutyájuknak is eszébe jut erről a szóról. A háború előtt egy random nagy iparváros volt, fontos hadászati kikötővel és pár műemlékkel, de ha nem történik itt valami 1945 augusztus 6. napján, akkor valszeg most se kapná fel erre a szóra több ember a fejét mint arra, hogy Niigata, Ishikawa, vagy éppen Kobe (tegye fel a kezét az a nem japános érdeklődésű olvasóm, aki a Kobe-marha kivételével bármit tud erről a városról).

De ne szaladjunk ennyire előre, odáig el is kellett menni valahogy.

Japánba jöttemkor repültem, ültem lassúvonaton, gyorsvonaton, shinkansenen, metróztam és buszoztam is. Eddig az éjszakai busz elkerült, pedig kezdetektől fogva ez volt a legolcsóbb megoldásként meghirdetve. Olcsó és viszonylag időhatékony módon éjjel utazol az autópályán robogó buszon, a terv szerint csütörtök este hagyja el Tokyot és péntek reggel rak le minket Hiroshimában. Eddig ódzkodtam ettől a járattól, lévén hogy eléggé rossz alvó vagyok járműveken, de mivel Hiroshima tényleg messze van – Kyoto ahol tavasszal voltam, kb. félút – ezért nem nagyon maradt más opció. Mehettem volna repülővel sok pénzért, shinkansennel egy kicsit kevésbé sokért, vonattal még egy picit olcsóbban, de még ehhez képest is féláron volt az éjjeli busz. És igazából kellemeset csalódtam, mert nem annyi a történet, hogy felraknak téged egy volánbuszra, aztán „biztonság luxus kényelem minden kilóméteren”. Nemnem, itt szolgáltatások vannak. Pl. kényelmes párna. Meg relatíve hátradönthető ülések. Meg egy menő ernyő-szerűség, amit így a fejed elé húzhatsz és kiblokkolja a busz fényeit. Ennek köszönhetően még aludnom is sikerült a 12 órás út olyan jó 2/3án. Sajnos a 2 óránkénti megállás kizökkent ebből, de akkor meg legalább járni lehet egyet. Így különféle sztráda-megállókból csodálhattam az év legszebb teliholdját. Japánban ugyanis minden évszaknak próbálnak valami egyedi színt adni, ezért szól a tavasz a cseresznyevirágzásról, és a tél a hóról. Ősszel valamiért a holdra esett a választás, és a Japánok szerint a szeptemberi telihold a legszebb az összes közül. Ez épp 19.-ére esett, és tényleg szép látvány volt…meg persze, éjjel 2kor egy buszmegállóban nincs olyan sok programlehetőség :)

Mindezek után végül megérkeztünk Hiroshimába reggel 8 előtt valamivel. Megkerestük gyorsan a szállást, és már rutínszerűen hqgytuk ott az összes nehéz csomagunkat megőrzésre, mivel becsekkolni még nem lehetett. A szállás rendben volt, teljesen azt nyújtotta, amire ennyi pénzért számítani lehetett, kis szoba ágyakkal és semmi mással szinte :) Fürdő és WC a folyosón volt, de ez nem volt gond mert ilyen helyen úgyis a fürdőt használja az ember a földszinten, WC meg volt a folyosón közel. Amúgy is csak aludni terveztünk idejönni, szóval igazából amíg van elég hely vízszintesbe kerülni, addig mindegy. (Gondoltuk mi ezt akkor. Ezek a szavak majd az Osakába érkezéskor fognak egészen új értelmet nyerni…)

Első utunk a Mazda-múzeumba vezetett, ahol szervezett túrán végigvezettek minket a gyáron, voltak kiállítva régi és új autók is, meg koncepció szinten elkészített járgányok, hidrogénmeghajtással meg egyéb alternatív csodák, meglehetősen futurisztikus kinézettel.

 

 Az összeszerelő-sor futószalagja érdes lávány, az autó váza gyök kettővel halad, és az épp aktuális jóember odamegy és elvégzi a maga kb. 2 perces munkafolyamatát….naponta többszázszor. 

 Érdekes volt még hogy elég sok iskoláscsoport is volt, a fene gondolná, hogy tanulmányi kirándulás címén épp a mazdagyárba viszik a kisiskolásokat.

Nekiálltunk valami kaját keresni, nyilván hogy itt is van valami helyi nevezetesség, ami nem más, mint a hiroshimayaki. Ez az okonomiyaki egy változata (most persze ettől sokan nem lettek okosabbak, ezt átérzem), ami úgy néz ki, hogy tésztát sütünk egy sütőlapon, ami meg van rakva minden jóval, zöldségek, szószok, és főleg rák és tintahal. Nyamm. Tessék nézni:

Ezután indultunk neki a város központi részének, ahol a bombával kapcsolatos helyek vannak. Mivel kicsit elnéztük a térkép léptékét, eléggé ledöbbentünk, amikor egyszer csak ott találtunk magunkat a Genbaku-dóm előtt.

Ez az épület az atomrobbanás kelős közepén volt, és szinte az egyedüli épen maradt épület volt a robbanás után. Tény ami tény, ahogy villamosoztunk – itt ez a kedvelt tömegközlekedési forma – szinte csak modern épületeket láttunk. Ez egy bank épülete volt, és valamiért megmaradt egy része. Ez elég nagy teljesítmény, tekintve hogy ez nem sok másik épületnek sikerült a belvárosban. A 50es években nyilván az újjáépítéssel volt a városvezetés elfoglalva, senki nem állt neki bontani, aztán meg – amikor kicsit később láthatóan romlani kezdett az állaga – úgy döntöttek hogy mementóként megtartják és megőrzik az állagát, hogy tanúsítsa, mi történt itt. Ezt nagyon hatásosan teszi, főleg úgy hogy egy folyóparton áll ugyan egy kis ligetben, de a környéken modern épületek vannak mindenfelé, ezért ezt nézve az embernek olyan érzése támad, hogy valami itt nagyon, de nagyon nincs rendben.

Nem mondanám azt hogy baljós, de mindenképp van benne valami megmagyarázhatatlan súly, ami rátelepszik az emberre aki nézi. Talán mert belegondol, hogy egy kicsit más univerzumban lehet hogy a Szent István Bazilika maradványaiból lenne egy ilyen emlékmű Pesten akár.

A közelben van egy kis sziget, amit teljes egészében ennek a témának, illetve az ebből kinövő béke-mozgalomnak szenteltek. Nem messze van hivatalos emlékmű, ami tulajdonképpen – bár ez nem látszik rajta – egy síremlék, benne az összes halott nevét tartalmazó táblával, egy öröklánggal, és a felirattal, amely szerint soha többé nem engedjük, hogy ilyesmi megtörténjen megint. Ámen.

 A java azonban csak ezután jött, volt ugyanis egy múzeum is, jelképes 50yenes belépőért, nyilván az a szándék hogy minél több ember látogassa. Az első szinten a város háború előtti történetét mutatták be, illetve szerepét a háborúban. Aztán jött két makett.

Előtte….

  

És utána. Asszem ezt nem nagyon kommentálom. Másodpercek leforgása alatt vált a terep ilyenné.

 

A második emeleten és harmadikon még,mindig főleg képek és szövegek voltak, először a bombázás közvetlen előzményeit mutatták be. Érdekes volt látni, hogy mik voltak a lehetséges célpontok, miért esett végül Hiroshimára a választás elsőként – brutálisan egyszerű a magyarázat: aznap a város felett tiszta volt az ég –, illetve szó volt arról is, hogyan fejlesztették a bombát. Szilárd Leó neve ott is figyel az egyik táblán, szerencsére nemzetiség-megjelölés nélkül. Félreértés ne essék, én büszke vagyok a magyar tudományos eredményekre, csak nem ilyenkor.

Azt eléggé nehéz megmondani, hogy mi vezetett konkrétan ahhoz a döntéshez, hogy itt márpedig atomot kell bevetni. Nyilván egy amerikai múzeumban másképp beszélnének erről, itt a hangsúly a kezdődő hidegháborún, a bomba fejlesztési költségeinek legitimizálásán volt, nameg azon, hogy ki akarták próbálni az új fegyvert, ha már van. Szó van arról is, hogy a közel egy hónappal korábban feljánlott feltétel nélküli megadás – ellentétben a végleges, a bomba után felajánlott és elfogadott tervezettel – terve nem tartalmazta azt az ígéretet, hogy a császárság intézményét érintetlenül hagyják. Namost azon lehet vitatkozni, hogy ez vajon szándékos volt-e vagy sem, illetve mennyire számítottak visszautasításra, és mennyire volt bölcs dolog visszautasítani azt. Persze, én is azon a véleményen vagyok – magyarként aztán főleg, Triannon után – hogy a vesztesnek nincs joga és lehetősége feltételeket szabni. Ugyanakkor vegyük észre, hogy a Császár ekkor istenként volt tisztelve, és ezt nem képletesen kell érteni, a háború után rádióüzenetben mondott le isteni mivoltáról, ami a japánok jó részét lesokkolta. Szóval ez az ajánlat kb. olyan, mintha Amerika azt mondaná a fundamentalista araboknak, hogy tessék Allahról mostantól egy szót se többet. Biztos hogy halálukig harcolnának. És mindez ráadásul Amerikának teljesen mindegy, nem mintha a császárnak tényleges szerepe lenne a politikában. Szóval provokációgyanús a dolog erősen, de mondom, ez egy, a japán szemszögöt bemutató múzeum volt. Az a gyakran hangoztatott érv, hogy ezzel a sokszázezer halottal sokmillió életet váltottak meg, akik egy elhúzódó háborús pusztítás során meghaltak volna kicsit nehezen igazolható, bár kétségkívül jól hangzik. Ha áramszedőm lenne, én lennék a villamos, kb.

A harmadik emeleten foglalkoztak részletesen a robbanás anyagi és emberáldozataival, itt derült ki hogy az áldozatok szinte mind égési sérülésekbe haltak bele, jórészük azonnal vagy néhány napra rá. Nem lehet ugyanakkor megfeledkezni a sugárfertőzöttek tömegeiről, erre külön szavuk van a japánoknak. Olyannyira kiképezték magukat – egyedüli érintettként – ennek kezelésére, hogy a csernobili katasztrófa idején szakértőket küldtek az oroszoknak.le

Az innentől jövő részen pozitív csalódás ért, ugyanis arról szólt a tárlat következő fele, hogy hogyan tovább, milyen folyamatok mennek most végbe a világban ennek az egésznek a hatására, és mit kell tenni a (atommentes) békéért. Itt pedig első helyen szerepelt az, hogy bár a Hiroshimai atomrobbanás hatalmas tragédia, amit Japán elszenvedett, de bizonyos értelemben ezt magának csinálta, az azt megelőző jó 10-15 év politikája és háborús törekvései vezettek el ide, nem is beszélve a belépésre a II. Világháborúba. Ezt azért nem lehet könnyű kimondani, főleg nem itt, és főleg nem egy olyan ellentmondásos Japánban, ahol a háború értékelése még mindig nem tiszta, és a miniszterelnök párttól függetlenül ellátogat a japán katonáknak emléket állító szentélybe. Szóval riszpekt és tisztelet.

Itt aztán pozitív végkicsengéssel zárult a dolog: Terézanya imádkozik, béke-konferencia, egyre közelebb a lefegyverzés és hasonló dolgok. Kissé megrendülve, de azért emelkedett hangulatban indultam a kijárat felé.

Itt jött aztán kijárat helyett a tárlat második fele. A tárgyak. És ezek úgy csaptak arcon, mint egy tonna tégla.

Bár semmi nem tiltotta a fotózást, de egyszerűen nem vitt rá a lélek hogy fotózzak, leszámítva egy-két kevésbé felkavaró dolgot az elején. Nagyon nehéz szavakba önteni a brutalitását annak ami jött: szép sorjában személyes tárgyak. Alattuk életkor, név, ki volt ő és mit csinált a robbanás idején, aztán hogy mikor halt meg. Mert mind meghaltak.

Óra, ami a robbanás pillanatában állt meg.

  

Iskolásruha és iskolatáska foszlányok.

Összeégett és elszenesedve-mumifikálódott kézbe egybeégett körömdarabok

Egy kép, amit az egyik túlélő festett

Volt egy ember, aki a már korábban említett megmaradt dóm-épület lépcsőjén ült, várta hogy kinyisson a bank. Itt érte őt a robbanás. Az atomvillanás akkora erejű fényt generált, ami valahogy – nem vagyok fizikus, nem értek hozzá – kifakította a lépcső kövét. Kivéve ott, ahol ő ült. A mai napig ott az árnyéka a lépcsődarabon, ami szintén itt van a múzeumban.

Cserépdarabok, amik megolvadtak és bugyborékoló masszává váltak

Egy cserépdarab egy család egy tagjának üzenetével. Rajta áll, hogy az üzenet íróján kívül minden családtag halott vagy eltűnt.

Voltak fotók a sugárfertőzöttekről. Meg azokról, akik még méhen belül kapták meg.

Sorolhatnám tovább, de nem tudom és nem is akarom. Valahogy mégis jó hogy ezt megtapasztaltam, nem tudom elmagyarázni de valahogy kicsit más emberként, többként jöttem ki, mint ahogy bementem. Döbbenet.

Végszóként idepostolom még a képet az utolsó dologról, ami a Hiroshimai Béke Deklaráció szövege angolul. Kicsit talán érthető így, ami mögötte van.