A következő nap szintén Kyoto, némileg
késleltetett indulással. Rá kellett ugyanis jönnünk, hogyan is működik a
zuhanyzó. Ugyanis errefelé – a 2011-es katasztrófa óta legalábbis – komolyan
veszik a spórolást, és csak akkor van melegvíz, ha megnyomsz egy gomobot egy –
első látásra feleslegesnek tűnő – kapcsolótáblán. Végülis ez szerencsére
megoldódott, és semmi sem akadályozhatott meg minket abban, hogy a város
nyugati felében lévő Arashiyama kerület felé vegyük az irányt.
Erre a környékre igazából eredetileg a
bambuszliget miatt akartunk jönni. Nem, ez nem a japán étterem a rakparton (bár
aki értelmes áron akar megközelítőleg jó japán kaját enni, elmehet oda is.
Csingggg!!! Ez a hang a szponzorálásból befolyt pénzek hangja, barátaim), hanem
egy igazi, tényleges bambuszliget, ami a promóciós fotókon így néz ki.
Ami nem derül ki a képekből, hogy a bambuszliget a
városban van. Igazából csak lépésekre a civilizációtól, néhol vasúti sínekkel
és boltokkal keresztezetten. Arra mondjuk lehetett számítani, hogy más hatást
kelt, ha nem zárják le a fotó kedvéért, hanem tele van emberekkel, akik szintén
bedőltek a fotóknak. Arról meg már tényleg nem a bambuszerdő tehet, hogy ősszel
kicsit máshogy néz ki, mint amikor a fotók készültek, meg hogy a fotós nyilván
spec beállításokkal dolgozott, ezért aztán a zöld nem annyira zöld, meg úgy
egyáltalán. A tényleges látvány az alábbiakhoz állt közelebb.
Nem mondom erre se, hogy kifejezetten csúnya
lenne, de a képek elég magasra rakták a mércét, és ahhoz képest csalódás volt.
Ezt azért akartam mindenképp megosztani, mert nagyon sok helyről hallottam már,
hogy ha valaki japánba jön akkor EZT mindenképp látni akarja merthogy hú. Nos,
annyira nem hú.
Amivel viszont szerencsénk volt, az az, hogy nem
csak ezért volt érdemes ide jönni, sőt, mint kiderült, ezért volt érdemes a
legkevésbé. A környék ugyanis eléggé kint van a városból, és számos templom és
park van erre, arról nem is beszélve, hogy a helyiek szerint itt a legszebbek a
Momijik. Találtunk is hamarosan egy kertet, ami igazolta a hallottakat.
Eleve ritka az, hogy külön fizetni kelljen azért
hogy egy kertbe bemehessen az ember, templom vagy ilyesmi nem tartozott hozzá,
de ez esetben teljesen megértem a dolgot. Nagy, látványos lombkoronák, kis
tekergőző ösvények, és egy olyan általános ”japánkert” érzés lengte be az
egészet. El is lófráltunk vagy bő egy órát itt, pedig eleve nem is tudtuk, hogy
itt van egy egy ilyen, csak betévedtünk, de nem hiába.
A fő attrakció azonban egy templomegyüttes volt a
közelben. Mivel a térképen nem volt túl impozáns jelölése, gyanútlanul
tévedtünk csak erre, viszont sikerült ráakadnunk A város egyik legnagyobb
területű kertes templomára, amiről kiderült, hogy a világörökség része amúgy.
Tele volt emberekkel, a méreteit tekintve legyen elég annyi, hogy külön jegy (és
egy óra bóklászás) volt csak a kertet megnézni, hogy aztán egy külön belépővel
bemenjünk az épületekbe és azokat is végigjárjuk még egy fél óra alatt,
miközben keresztül-kasul átszeltük azokat a kerteket, amiket korábban láttunk.
Nem hiába volt a város szélén, egy ekkora valami a belvárosban
kivitelezhetetlen lett volna. Tényleg el lehetett veszni a kis ösvényeken,
helyenként már-már hegyi kirándulás érzése volt az embernek.
Ezt követően átbuszoztunk a fél városon a
Kiyomizudera irányába. Ez az a nagy, hegytetőn lévő templomegyüttes, ahol kétéve is voltam tavasszal, úgyhogy most nem is ismételném magam. Sokat nem
változott, most kevesebb volt – bár nem sokkal – a kimonós lány, több volt az
őszi falevél.
Sajna a főbb épületek közül többet renováltak épp, ezért nem
nagyon lehetett őket megnézni, ez kicsit levont az élményből. Hozzátett
viszont, hogy volt egy hangulatos kis kajálda a templomkert közepén, ahol
muszáj volt megállnuk egy tésztalevesre (meg némi desszertre az én esetemben)
Lefelé még bementünk persze minden boltba, mert a
templomhoz vezető utcácska nagyon hatásvadász módon tele volt édesség- és
szuvenírárusokkal. Mire mindet bejártuk, elegünk is lett az aznapból, lévén
hogy este még mosni, meg fürdőbe menni is akartunk.
A helyi közfürdők még mindig megbízhatóan működnek
és teljesen hétköznapi dolgoknak vannak beállítva. Ez még talán extrábbnak is
hatott, mint az átlag, mert volt vagy 4 különböző medence, mindegyikben
valamiféle pezsgőfürdő-funkció, és volt még egy kinti medence is, ahol ügyes
bambuszfalakkal oldották meg, hogy a külvárosban lehessen egy ”elzárt” kinti
medencéd. Amúgy hasonlóan működött, mint az amiről már beszámoltam két éve.
A mosás viszont teljesen újszerű élmény volt, az
amerikai filmekből is jól ismert tömegmosodák pusztítanak itt is. Szerencsére
egyszerűbb volt, mint vártam, mert csak egy gomb volt az egész mosógépen, hogy
véletlenül se tudd elbaszni. Az már külön vicces volt, hogy külön automatából
lehetett 20 yenért mosóport venni. Nem volt túl bizalomgerjesztő, de működött.
Ennyi
izgalom után értünk vissza a szállásra, ahol éppenhogy volt 8 óra alvásidőnk a
másnapi Nara-túra előtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése