Japánban járt az ősz, Negyedik fejezet: Kyoto (első rész)

Kyoto, első nap. Bár az elindulás zökkenőmentes volt (8kor felszálltunk a shinkansenre ami lerakott minket jó 500 kilométerrel arrébb nem egészen 2 óra múlva), de mégis lett délután 1 óra körül, mire el tudtunk kezdeni várost nézni. Egyrészt eltököltünk a vonatállomáson elég sok időt. Egy új városba érkezéskor mindig végig kell menni a szokásos lépéseken: szerezni kell egy turistatérképet, ki kell deríteni, mi a preferált tömegközlekedés és szerezni rá kedvezményes napijegyet, szerezni kell mindenféle prospektust a látnivalókról meg az esetleges fesztiválokról és eseményekről. Mindez időbe telik, főleg Japán harmadik legzsúfoltabb, és belföldi turizmus szempontjából első számú városában, főszezonban. De végül túljutottunk mindenen, megkerestük a szállásunkat, ahol otthagytuk a csomagunkat, és belevetettük magunkat a város északnyugati csücskének felfedezésébe. Sokminden már nem fért bele, mivel a templomok ugye indokolatlanul bezárnak fél4-4 körül, de azért így is be tudtunk járni két templomot és a hozzájuk tartozó kerteket.

 Az első a régi olvasók előtt nem ismeretlen Kinkakuji volt.

Erről is írtam már anno, éshát azóta nem sokat változott, nagyon részletesen nem is térnék most ki rá, inkább arra a dologra, amivel itt szembesültünk először: a japán őszi látkép, pontosabban ennek integráns eleme, a momiji.

 

A momiji az nem más, mint a japán juhar fedőnevű növény, amelynek egyedülálló sajátossága hogy ősszel megvadul, és miután végigjárja a zöldből sárgába fordulás rendes útját, megállapodik egy egészen fantasztikus vöröses színben. Na ez az ami a helyi őszi tájkép savát-borsát adja, közhely, hogy nem lehet visszaadni fényképen, de azért megpróbáltam.

 

Ezzel a fával – és persze más szép őszi fákkal – van tele itt minden, legalább annyira uralja a látképet, mint teszi azt tavasszal a cseresznyevirágzás, és éppen akkora kultusza, költői hagyatéka van, nem is beszélve a hozzá kapcsolódó ünnepkörökről és töménytelen szokásról, népművészeti motívumról és ajándéktárgyról meg ételről, amit inspirált. Legalább 4 féle momijis sütit láttam az 5 nap alatt, és nem is nagyon kerestem őket.

Szóval amilyen a cseresznyevirágnézés tavasszal, olyan a momiji-nézés ősszel, bár ehhez érdekes módon nem ülnek ki piknikezni. Viszont itt is szokás, hogy éjszaka kivilágítják őket és akkor, ha nem is még szebbek, de máshogy szépek. Ilyet is terveztünk megnézni, de az első nap – figyelembe véve hogy be se rendezkedtünk a szállásra – nem akartunk túl sokáig kimaradni. Azért így is lett 8 óra persze, mire visszaértünk…

Nade ott tartottunk, hogy Kinkakuji.

 

A templom továbbra is az egyik kedvencem itt, és szerintem még szebb ősszel, mint tavasszal. Mondjuk itt cseresznyevirág nem is volt nagyon emlékeim szerint, most meg az egész vörösbe volt borulva a sok momiji miatt.

 

Ennek megfelelően tele volt emberekkel, amit kicsit sajnáltam, de hozzá kellett szokni, és itt még akkora tömeg szerencsére nem volt, mivel nem hétvégén jöttünk. Mindent összevetve jó volt ide visszajönni.

A másik templomban viszont, amit a közelben sikerült meglesnünk, eddig még nem jártam, úgyhogy az nekem is teljesen újdonság volt. Ez, ha lehet, még inkább a város szélén volt, mint a Kinkakuji, ezért nem is volt tele annyira tele emberekkel. Hatalmas kertje volt, ami mellett az épületek, bár nagyon szépek voltak, de kissé eltörpülni látszottak.

 

Volt itt is persze rengeteg momiji. Külön extra hatást kölcsönzött nekik, hogy itt nem volt mindegyik tűzvörös, mert a sűrű növényzet miatt nem mindegyiket érte egyformán a nap, úgyhogy igazi szívárványélménye lehetett az embernek.

 

Az egésznek a közepén egy hatalmas tó is volt is szigettel és rajta Shintó szentéllyel.

 

Ez megint egy olyan hely, amiről nehéz értelmesen sokat írni, azon kívül hogy „szép volt, nézzétek a képeket” : ), úgyhogy nem is szaporítom a szót. Persze minden templomnak van története meg mindenféle érdekességek, amik ki is vannak írva, de ha én nekiálltam volna minden ilyet kibetűzni, akkor soha nem érünk egyiknek se a végére, és így is átlag másfél óra egy ilyet bejárni, úgyhogy ezt szerintem el lehet nekem nézni :) 

 

A szállásunkra visszetérve berendezkedtünk a szobánkba. Na ez megintcsak egy érdekes élmény volt. Ugyanis az idő rövidsége és szezon népszerűsége miatt nem tudtam már egy normális hotelbe helyet foglalni, ezért egy ilyen panzióba sikerült – igaz, hogy relatíve olcsón – szobát foglalni. Ez úgy nézett ki, hogy egy régi lakóház – pontosabban kettő egymás mellett – lett átalakítva szállodának. Szűk folyosók, lépcsők, és arról nyíló egyenszobák. Oké, a hotel is ilyen, de ennek nem volt hotel aurája egyáltalán. Recepció sem volt, egy család üzemeltette, akik ott laktak az egyik ház földszintén egy elzárt részben, aztán nekik lehetett szólni, ha bármi kérdésed volt. Tőlük lehetett kérni hajszárítót, kódot a wifihez (mert az azért volt, megjegyzem, sehol máshol nem volt a szállodákban), meg őket lehetett nyaggatni ha bármi problémád volt.

Nézzük először a jó dolgokat: Volt internet, az összes szoba közül ez volt a legnagyobb, szóval itt el lehetett férni, nem csak arra volt jó hogy eldőljünk egy fárasztó nap után. Ja, és olcsó volt. Ehhez képest rossz pontja kevés volt, de azok elég jelentősek voltak: A fürdőszoba/WC a szobán kívül volt, és a folyosó nem volt fűtött egyáltalán, ez eléggé visszavetette a használati hajlandóságunkat, de hát ugye nem volt mit tenni. A másik, hogy itt eléggé hideg volt, a falak vékonyak voltak, és fűteni csak a légkondival lehetett, aminek meg azért kell egy 5 perc, amíg felfűti a lakást. Errefelé ugyanis még csak nem is hallottak a központi fűtésről. Egy japán ismerősöm lelkendezve mesélt a radiátorról, amit egy orosz útján látott, hogy az mekkora találmány, és milyen jó. Itt az emberek vagy a légkondival fűtenek, vagy ilyen kis elektromos vackokkal. Meg persze ott a kotatsu :D De azért most mindenki dolgozza fel az élményt, ahogyan valaki a világ egyik ”fejlett” országából rácsodálkozik a radiátorra. Az okot nem tudom, gyanítom, hogy a földrengések miatt nem akarnak semmi olyasmit, ami nagy károkat okozhat, mint pl a meginduló forró víz, vagy a gázömlés. Mindenesetre, itt légkondival lehetett fűteni, és rá kellett jönnünk, hogy iszonyatos módon kerreg, ezért éjszakára nem lehetett bekapcsolva hagyni. Úgyhogy az volt a módszer, hogy felfűtöttük a lakást az elviselhetetlen 28 fokra, aztán reménykedtünk, hogy ebből reggelig kitart valami. Az esetek nagy részében nem. Ja, és amit elfelejtettem: egészen megmagyarázhatatlan módon az ágyakat vékony rács vette körbe, ami a kisbabakor emlékeit elegyítette valami elhibázott alpesi rusztikus hangulattal, kevés sikerrel. Legalább az biztos volt, hogy leesni nem fogunk. 

Azért összességében nem volt rossz szállás (főleg, hogy egy fürdőt is találtunk a közelben, de erről majd később), ha a fűtéssel meg a fürdővel nem lett volna gond, egy szavam se lenne. Így azért legközelebb korábban fogok foglalni egy rendes szállóba, még ha jóval drágább is.

Mindenesetre úgyis csak aludni jártunk a szobába, úgyhogy majdnem mindegy is volt, mit nyújt, hiszen napi 10-12 óra menetelés mellett nincs időd azzal foglalkozni, elég kényelmes-e a szállásod :) És az alvásra amúgy is szükség volt, mivel másnapra ha lehet, még feszítettebb tempójú programunk volt…