Hegyező

Na kéremszépen feltámasztjuk a blogot csipkerózsika álmából egy elég magasröptű témával. Nemrég ugyanis sikerült eljutnom a Fujira.

Ez a hegy a cseresznyevilág, a szamurájok és a gésák után talán a legnagyobb országjelképnek számít. Ebben az is segít, hogy az ország legmagasabb hegye (3700 méteren hagyja abba a növekedést), és jó időben messziről is elég jól látható, jellegzetes alakja van. Biztos látta már mindenki, ez az a hegy amit level 2. óvodás rajzol: már túl menőnek érzi magát, ezért odahagyva a "hegy = hegyesszögű vagy tompaszögű háromszög azt' jó'van" Remrandt-i magasságokba ívelő iskolát és nagy kreatívan egy vízszintessel levágja a hegytetőt (hogy odaférjen a godzilla). Naszóval, a Fuji is ezt a "csészés-puding" iskolát követi. Vulkanikus hegyként nem túl bonyolult a felépítése, az alján megindul egy ilyen bő 40-45 fokban felfelé, aztán ezt tartja egészen a kráterig. Először jártam vulkánon, nem igazán tudtam mire számítsak, a lávafolyamok kicsit túlzásnak tűntek mondjuk. Még akkor is, ha a híradások szerint nem elképzelhetetlen egy kitörés a következő néhány évben, ami azért para, mert a jószág utoljára valamikor 130 éve tört ki, és bár azért odébb van a nagyvárosoktól, azért tud károkat okozni, arról az életre szóló élményről nem is beszélve, amikor baktatsz békésen felfelé és szembejön a láva. Amúgy, ti tudtátok hogy a lávában nem lehet elsüllyedni? iszonyatos kínok között égsz szénné ugyan, de ezt a tetején lebegve teszed. 

Több hetes szervezés után négyen vágtunk neki a kalandnak, igazi nemzetközi tím, 2 japánnal, egy ghánaival, és szerény személyemmel. A trippre igyekeztünk felkészülni, szerencsére elég sok gájd van ami segít eligazodni ezen a téren. Tudni kell, hogy - bár eléggé rapszódikusan - elő szoktam fordulni hegyek közelében, még azt is mondanám hogy tapasztalt túrázó vagyok, de azért Magyarországon a Kékestető a maga  ezer méterével kicsit behatárolja a lehetőségeket arra nézve, mennyire is lehet tapasztalatot szerezni erre az eseményre nézve. Voltak a listán egyértelmű dolgok (hegymászócipő, esőkabát), kis gondolkodás után belátható dolgok (fejre szerelhető lámpa, téli ruha, gyógyszer), de egészen meglepő elemek is (munkakesztyű, 100yenesek), úgyhogy végül hosszas készülődés után végülis egy 4 naposra tervezett esemény keretében vágtunk neki a történetnek. A négy nap arra kellett, hogy legyen egy nap az oda, illetve a visszaútra, és két nap magára a mászásra. A Fuji ugyanis viszonylag arrébb van, és egy bő 6 órás vonatút kellett ahhoz 3x átszállással, hogy odajussunk a helyi ismerős és relatíve veterán hegymászó Kazuyasu városába, Hamamatsuba. Itt aztán - hogy a blog nemes hagyományainak is adózzak a kajás bejegyzésekkel - az első estét az erőnléti tréning keretében bevacsorázással töltöttük a közeli rámenesnél:

   

Másnap aztán kellően megedződve nekivágtunk az útnak, és némi kocsikázás és buszozás után végül meg is érkeztünk a Fuji 5-ös állomására, jó 2400 méter magasra. Most lehet hogy sokan csalást kiáltanak, de ez egy olyan hegy, amit baromira nincs értelme 0-ról elkezdeni, mert addig meglehetősen lankás, és autóutakon kívül nem sok minden van rajta. Az igazi hegymászás ettől a ponttól kezdődik. 

Pár szót az útitervről: Az egész Fuji leglényegesebb pontja, hogy az ember megszemlélje a napfelkeltét a hegycsúcsról. Namost ennek egyetlen hátulütője, hogy a nap olyan fél4 körül kel, tehát úgy kell a dolgot kitervelni, hogy te akkor a csúcson legyél éppen. Namost ezt megvalósítani picit macerás. elvileg lehetséges lenne úgy tervezni, hogy akkorra érjél fel pont, de éjjel a hidegben - a csúcs körül a szél miatt fagyásközeli élményei vannak az embernek - a köves-salakos talajon menetelni minden, csak nem leányálom. Ezért aztán a legtöbben úgy alakítják a történet, hogy elindulnak délután, majd kitartástól és kedvtől függően elmásznak a csúcs előtti valahanyadik állomásig (9 van összesen), és ott éjszakáznak. Ezt követően olyan éjjel 2kor megindulnak és elérik a csúcsot pont a napfelkelte előtt. Mi is hasonló tervet találtunk ki: délután 3kor nekivágtunk, 9re akartunk feljutni a 9-es, vagyis az utolsó állomásra, majd onnan 2kor továbbmenni a csúcsra, aztán vissza, hogy végül kora délután leérjünk a hegyről. Ez volt a terv legalábbis. Bő 6 óra alatt 1100 méter. Függőlegesen :D

Mielőtt még nagyon belemennék a részletes útleírásba, egy kicsit tegyük tisztába ezt a Fuji-dolgot, vagyis konkrétan az elnevezését. Mert az oké hogy Fuji, de igazából nem ez a neve, hanem "Fujisan". Nyugaton elterjedt a "Fujiyama" elnevezés, ami azonban egy téves olvasata a japán névnek. Igazából leírva így néz ki: 富士山, aminek az első két elemét nem nagyon lehet elrontani, az "Fuji" lesz minden esetben. Azonban a harmadik, az a bizonyos 山 az amibe beletörik a nyugati agy, ugyanis ezt a - "hegy" jelentésű - írásjelet kétféleképpen lehet olvasni: vagy "yama" vagy "san". Eléggé egyszerű szabály van rá, hogy mikor melyiket kell használni: ha egyedül áll az írásjel, akkor "yama", ha más jelekkel együtt alkot egy szót, akkor "san". Kérem a tippeket, hogy jelen esetben melyiket kell alkalmazni...naugye. Valahogy mégis sikerült ez egyszer valakinek annyira benéznie, hogy most már az egész világ Fujiyamázik. Óh, és a biztonság kedvéért: ennek a "san"-nak a nyilvánvaló hangalaki egyezésen kívül semmi de semmi köze nincs a nevek után használt "san"-hoz. Csak hogy egyszerűbb legyen. :D

Szóval nekiveselkedtünk. Maga a mászás amúgy megtévesztően könnyű: cikcakkos ösvényen haladsz felfelé, ilyen salakos-köves talajon. Nem NAGYON meredek, de azért érzed hogy felfelé mész folyamatosan, nincs benne egyenes rész. A talaj nem gyilkos, de azért figyelni kell arra, hogy hova lépsz. Mondjuk segítenek a kifeszített kötelek a haladásban. Növényzet ezen a szinten még volt, bár már itt is elég gyérnek mutatkozott. Lássuk be, a Fujisantnem azért mássza az ember, mert maga a hegy szép, bár annak is van egy sajátos varázsa, ha az ember étékelni tudja a "holdbéli táj" jelleget, amit nyújt. 

Itt még senki sem volt igazán elfáradva, bár azért viszonylag gyakran tartottunk pihenőket és igyekeztünk a tervezett tempónak megfelelően lassan haladni. Ennek oka az volt, hogy egyrészt nem igazán siettünk sehová - úgyis meg kell állni hosszú órákra a csúcs előtti állomáson, akkor meg igazából mindegy, mikor érünk oda -, másrészt ilyen meredek emelkedésnél felüti a fejét a keszonbetegség, vagyis a hirtelen magasra, oxigénhiányos környezetbe történő emelkedés. Ezt mindenképp szerettük volna elkerülni, mert hallottunk olyanról, aki emiatt a csúcs előtt 200 méterrel kellett hogy feladja a mászást. Mindenesetre, viszonylag kényelmes tempóban elértük a 6os, majd a 7es állomást is, ami valahogy így nézett ki:

Az állomások amúgy nagyjából mind ugyanúgy néztek ki: 2-3 kis házikó, némi étkezési és italvásárlási lehetőséggel - horribilis árakon persze -, valamint padokkal, ahová le lehet ülni pihenni. Ez utóbbi annyira nem volt fontos, mivel eddigre már simán hozzászoktunk ahhoz hogy a számtalan sziklán, vagy éppen a földön ülve pihenjünk. Ami viszont nem megvetendő, hogy csak itt voltak WC-k, szokatlan megoldással pénzbedobós elven - erre kellettek a 100yenes érmék, kettő ilyenért engedett be a jószág, ez olyan 500 forint -, ezekre nyilván ráfanyalodnak az emberek, lévén hogy ezen a magasságon sincs már sehol egy fa :D

 Tovább emelkedtünk, és ahogy a fenti képen is látható, a növényzetet most már csak ez az egy zöld bokorféle képviseli. Valamint annak az oka, hogy úgy tűnik mintha belegyalogolnának a képen a felhőben az emberek, az hogy TÉNYLEG belegyalogolnak a felhőbe. Ezen a szinten ugyanis az ember eléri a felhőket, amik körbeveszik a hegyet minden irányból, és jópár órát tölt azzal hogy ezeken keresztülmegy. Olyan kicsit, mint a köd, csak ez időnként megindul feléd. A látótávolság eléggé fakultatív, néha 3 centi, néha többszáz méter, és ez másodpercenként tud változni. Ennek ellenére maga a mászás nem lett nehezebb, itt még többnyire mindenki vidám volt. Aztán amikor ebből az egészből kibukkansz, az ilyen:

Eléggé megilletődtem mert ilyet azért repülő nélkül ritkán lát az ember, de itt ez is sikerült. Nemsokára elértük a 3000 méteres táblát, ami az egész út jó felét jelezte. Eddigre kezdett mindenki fáradni, bár rosszul még senki nem lett szerencsére, ezért elszántan folytattuk tovább az utat a közeledő naplementében. 

Az alábbi fotón a 8-as állomás látható, még meglehetősen messze tőlünk. Ezen a ponton már erősen sötétedett, mire oda felértünk jó egy órával később, már nem is lehetett semmit látni a fejlámpások nélkül. Mondjuk az út nem lett sokkal meredekebb itt sem, ezért annyira nem volt para a mászás maga, de az élmény - meg a közelítő hideg - azért eléggé lefárasztotta a társaságot.

Itt már jóval sűrűbb pihenőket iktattunk be, amit mondjuk némileg feldobott a csillagos ég. Én ennyi csillagot sztem nem nagyon láttam még, bár az alföldi látkép közelíti. Megint rá kellett jönnöm, hogy suta vagyok, a nagyon alap csillagképeken kívül szinte semmit sem sikerült belőni :)

A nyolcas - vagyis utolsó előtti - állomáson azonban beütött a krach, és a csapat japán részlegét eltalálta a keszonbetegség. Fejfájás, rosszullét, és általános elzárkózás az olyan világi hívságoktól, mint pl. mozgás. Szerencsénkre az állomáson - persze méregdrágán - lehetett palackozott oxigént kapni. Nem vicc, úgy néz ki, mint az űrgolyhókban amit az elnök szív, konzerv zokszikén. Ez valamennyire helyrerakta az állapotot, így aztán - a tervezettnél jóval lassabban és több pihenővel - este 10re megérkeztünk a "szállásra" a 9es állomáson. A szállás szót muszáj vagyok idézőjelbe tenni, ugyanis az történt, hogy 500yen/fő alapon (kb. 12.000 forint) bevezettek minket egy talán 5x5ös szobába, ahol a tervek szerint 9 embert akartak elszállásolni összesen. Volt benne takaró meg párna, azt ennyi. Szerintetek? :D Mindehez vegyük hozzá, hogy a tervek szerint éjjel kettőkor továbbindulást terveztünk, a szűk, levegőtlen szobában  az amúgy is oxigénhiányos környezeti hatás csak erősebb lett. Aludni azt nem nagyon lehet, inkább egy ilyen fura félkómás állapotban próbálta mindenki visszanyerni az erejét. Ébresztést be se kellett állítani, lévén igazán mélyen soha senki nem aludt el. Ja, ilyen komfortélményekről, mint fürdés vagy akár SZAPPAN a wcn, le kellett mondani. Ételt árultak, de méregdrágán. Mondjuk ez nem volt gond mert valahogy senkinek sem volt étvágya, én az elindulásunk óta pár kekszen éltem. Fura, de a folyadékot se kívánja az ember, bár azért ittunk rendesen a biztonság kedvéért.

Eljött a hajnali kettő, a nagy megmérettetés ideje, aminek végül csak ketten vágtunk neki, a másik két, előzőleg betegeskedő útitársunkon az alvás sem segített és úgy döntöttek, itt várják ki amíg visszajövünk. Szomorúan váltunk el tőlük, bár utólag kiderült, hogy jó döntés volt, ugyanis most következett az egész hegymászás leggenyóbb szakasza.

Az útjelző tábla alapján ez az utsó szakasz egy laza egy órás séta. Mi úgy gondoltuk, adunk neki 2 órát a biztonság kedvéért. Végül majdnem kettő és fél lett. Ez több dolog miatt alakult így: 

- vaksötét van. A kis fejre rögzíthető lámpásod csóváján kívül SEMMIT nem lehet látni. 

- az út jóval meredekebb mint eddig. Szerencsére ezt nem látod ezért nem pánikolsz tőle.

- mivel mindenki és a kutyájuk is ekkor indul neki a csúcsnak, iszonyatos tömeg van amitől csak lépésben lehet haladni.

- hideg van. Nem kicsit, nagy. És a szél is fúj.

- mivel most már nagyon magasan vagy és még inkább emelkedsz egyre csak, a rosszullét veszélye miatt nagyon sokszor meg kell állni.

- az egésznapos mászás és a pihentetőnek kicsit se nevezhető hegyi ház után se kitartásod, se erőd nincs igazán ehhez.

Szóval elképzelhető, milyen állapotban értük el a csúcsot. Még éppen időben, valamivel fél5 előtt találtunk egy barátságos lankát az csúcs közelében, ahol beburkoltuk magunkat az összes tartalék ruhánkkal meg törölközőnkkel és elkezdtük várni a napfelkeltét. 

És lőn.

 

 

 

Ezt nem ragoznám túl mert ez tényleg olyan hogy a képek se igazán adják vissza, de a szavak még kevésbé. Tényleg hatalmas élmény volt, amit nem igazán tudok leírni. Próbáltam videózni is, arról itt van egy vágott verzió némileg az élmény átadására fókuszálva, fogyasszátok egészséggel:

Az élménnyel eltelve, ám üres gyomorral indultunk meg a hegytetőn lévő kis büfé felé, ahol megvettem életem legdrágább instant rámenét olyan 1500 forintért. Mondhatnátok, hogy nem ettem mást, csak egy ráment, de mégis a spórolt pénzem jó része ráment. "Badumm-tschh...."

Ezután megkezdtük az ereszkedést, lefelémenet élvezve a kilátást a hegycsúcsról, és elborzadva konstatáltuk hogy milyen iszonyat meredeken jöttünk fel...

  

Begyűjtöttük az eddigre kicsit magukhoz tért többieket, majd megkezdtük az ereszkedést. Azt hinné az ember, hogy ez a része a dolognak a barátibb, de egyáltalán nem így van. A lábra nézve sokkal megterhelőbb lefele haladni, mert a sebességet nehezebb kontrollálni, továbbá csúszik a talaj és arra is figyelni kell, hogy nehogy leessél. Itt jött nagyon jók a kesztyű, amivel kapaszkodni lehetett a kötélzetbe, illetve a pormaszk, ami megvédett a lefelemenet felvert irgalmatlan mennyiségű portól. Szóval a lefeleutat az ember már egyáltalán nem élvezi annyira, az utsó 2 állomáson gyakorlatilag már azon agyalsz végig, ogy mikor fogsz már leérni. Ezzel együtt a végére mindeni kicsit magához tért és az utolsó lépést már nagyvidáman tettük meg együttes erővel.

Szóval ez a Fujisan, nagy vonalakban. És ez csak az egyik útvonal volt a 4ből, a leginkább kezdőbarát. Szóval ezek alapján lehet hogy még újramászni is van értelme.

De az biztos, hogy nem mostanában :D

Ó, és persze hogy stílszerűen zárjam a bejegyzést, nanáhogy bekajáltunk utána egy menő halétteremben. Nesztek isteni nyers tonhal japán retekágyon: