A szemét ötven árnyalata (Első rész)

Lassan itt is véget ér a jó idő, most mondjuk épp rövidújú-kabátmentes idő van, de tegnapig pl. három napig esett és kabát kellett mindenhová. Meg persze esernyő. Ez utóbbi szülte a mai post apropóját.

Az esernyő itt fogyóeszköz, száz yenért is lehet venni akár. Bárhová mész, esernyőtartók vannak az előtérben a bejáratoknál, jellemzően mindig több ernyővel, mint ahányat a végén elvisznek, nyilván sokan ottfelejtik, ha épp kisüt a nap. Ez velem Magyarországon is rendszeresen előfordul, szóval megértem a dolgot.

Ahová nemrég mentem, ott viszont nem volt ilyen. Volt helyette viszont egy GÉP, ami úgy nézett ki, mint egy álló henger, közepén végig nyitva. Ide beraktad az esernyőt, és ráhúz automatikusan egy vékony nejlonzacskót, hogy ha már viszed a vizes ernyőt az épületben mindenfele, legalább ne áztasd a szőnyeget.

Ismételten megint újra és még mindig csak a kajálásról tudok érdekes bejegyzést írni.

Volt már ugyan hasonló post előzőleg is, de most az ilyen első nagyobb bevásárlás kapcsán úgy gondoltam nem árt feleleveníteni, mit is eszik itt az ember, ha úgy dönt hogy magára fog főzni. Az alábbiakban fotókkal illusztrálva végigszaladok az első komoly bevásárlásomon, röviden elmondva hogy miből mit lehet csinálni. Ja, és ami fontos: Az egész itt látható kupac olyan 16ezer forintnak megfelelő yenért került hozzám, ami a helyi viszonyokat – félmilla körüli kezdőfizetés – figyelem bevéve olyan, mintha otthon olyan négyezer forint lenne. Indzsoj.

Thai Fun

Ez most inkább szolgálati közlemény, mintsem bejegyzés, de sokan kérdeztétek, úgyhogy foglalkozok vele kicsit.

Van errefelé ugyanis ez a szép dolog, ami a nyár és az ősz közötti békés átmenet fő konduktorja (igen, itt nyár van még mindig), a tájfun. Amit amúgy bár japánból átvett szóval jelölnek szerte a világon, de mint ahogy a yen is el van rontva, (igazából "en"), úgy a tájfun is "tájfú" ténylegesen. 

De nem is igazán az az érdekes, hogy hogy hívják, hanem hogy mit csinál. 

Még mindig tudom mit ettél tavaly nyárson

Hirtelen felindulásból ugrunk egy hetet. Az előző hétvége a tájfun miatt nem volt túl eseménydús, a hét pedig a megszokott mederben csordogált, újdoságokról nem igazán tudnék írni, max valami helykitöltőt, azt meg inkább elrakom ínségesebb időkre, mert arról nincs szó, hogy ne lenne miről beszámolni azért. Viszont a maebashimatsuris poszttal nem akartam nagyon várni, mert most aktuális.

Art az egészségnek

Csütörtökön rá kellett döbbennem, hogy menthetetlenül elkezdődött az egyetem, és ezek közül a legsűrűbb nap épp a csütörtök lett. Volt itt minden, fogalmazásóra ahol a hivatalos írásmódra próbálnak minket rászoktatni. Én már voltam egy ilyenen 2 éve, úgyhogy egyelőre ne sok újat hallottam, de a többiek előképzettségét elnézve lesz dolga tanárnak bőven…

"Nem öt év, kötél!"

Namost olyan lesz ami még nem volt, alapvetően információt fogok közölni! Tudom, itt ez ritka, mint a fehér Zorró, de sajnos elkerülhetetlen. Némileg ugye inmediasresre sikeredett a blog kezdése idén, egyszerűen elkezdtem írni hogy megérkeztem ide, éshát bár a többségeteknek azért van némi halvány segédfogalma arról, hogy mit keresek én itt már megint, mindig vannak új olvasók. Jórészt azok, akik rákerestek gugliban arra pl. hogy „fát vágott, tortát hegesztett”, aztán meglepődnek hogy a rémálomföld helyett japánföldre nyílik az oldal. Van ilyen kéremszépen.

Szóval, az oka annak, hogy nem azzal kezdtem a blog újraindítását pl. hogy ”Barabás Béla vagyok, profi fotós”, vagy valami hasonló bemutatkozásszerű izével, annak egészen prózai oka van.

Nem tudtam én se.

Angolul tudók, bugyitolvajok, és már megint eszek merthát mit is csinálnék itt

Ha minden az eredeti terveim szerint alakult volna, akkor most a második napról írnék Tokyoban, hogy mit csináltam és mikor, mert az eredeti terveim szerint még hétfőn fent maradtam volna. Hogy mégis a visszajövetel mellett döntöttem, annak fő oka az volt, hogy megkértek, ugyan nem tartanék-e meg egy angolórát a Maebashiban olyan 10 és dél között. Megint. :)